Utállak vagy szeretlek?

23. fejezet

*Jungkook pov.*

Mikor egy tíz perc séta után odaértünk a játszótérre, Jimin hirtelen megszaporázta a lépteit. Szinte futva odasietett a hintákhoz, és már nevetve beleült az egyikbe. Én lassan sétáltam oda hozzá, és a homok széléről néztem őt.

- Gyere már ide, Jungkook - szólt oda nekem. - Ez csak egy hinta. Nem fog megharapni. És bántani sem fog téged, semmilyen formában.

- Ezt meg hogy érted? - utaltam az utolsó mondatra.

- Csak úgy, hogy ülj már ide! - nevette el magát.

Sóhajtottam egy nagyot, és a fejemet rázva beültem a Jimin mellett lévő hintába. Nem löktem el magam, teljesen mozdulatlanul ültem ott. Jiminnel ellentétben.

Ő úgy lökte magát, hogy azt hittem, másfél perc múlva már megtesz egy teljes kört a hintával. Nem szóltam neki, hogy vigyázzon, megint a torkomon akadt a szó. Csak hallgattam Jimin önfeledt nevetését, ami engem valamiért inkább elszomorított, mint megmosolyogtatott. Mintha zavart volna, hogy ő boldog, én meg nem vagyok az. Pedig ennek nem kellene zavarnia - legalábbis ezt gondolom.

- Jungkook, te is hintázz! - kiáltott oda nekem. - Tök jó érzés!

- Nem, kösz - motyogtam magam elé. - Jó nekem így is.

- Dehogy jó! Ne rontsd el a hangulatot!

Ezzel lefékezte a hintát, kiszállt belőle, és odaállt mögém. A homlokomat ráncolva megfogtam a hinta láncát, és hátrafordultam Jiminhez. Ő egy kicsit huncut mosollyal nézett le rám.

- Mit akarsz csinálni? - kérdeztem gyanakodva.

- Csak fordulj meg, és bízz bennem - kacsintott rám.

Kicsavarta a hinta láncát, ezzel megfordított engem. Úgy éreztem, jobb, ha nem engedem el a láncot, inkább csak szorosabban fogtam. Meg is érte, mert hirtelen megéreztem Jimin kezeit a hátamon, majd ellökött magától. Majdnem felkiáltottam ijedtemben, de mivel nem tettem, Jimin csak folytatta. Egyre csak lökött engem, mintha egy kisgyerek lennék, aki még nem tud hintázni.

- Jimin, mi a fenét csinálsz? - szólaltam meg végül. A láncot egyre szorosabban fogtam, már megfájdult a kezem, de az idegesség miatt egyre jobban csúszott is. - Ez nagyon nem jó érzés!

- Csak löklek kicsit, ne félj! Inkább élvezd! - nagyobbat taszított rajtam.

A számat összeszorítva tűrtem, hogy Jimin egyre magasabbra lök engem. Hiába mondta, én nem tudtam élvezni. Sosem szerettem hintázni, és kezdett felhozni apróbb emlékeket is, amiket már teljesen elfelejtettem. Összeszorítottam a szemeimet is, és más gondolatokkal próbáltam eltüntetni az emlékeket. Meg akartam állni a hintával, de a lábam mintha képtelen lett volna lefékezni azt. Megint a torkomra fagyott a szó, így Jiminnek sem tudtam szólni, hogy ez most rohadtul nem esik jól.

- Na ugye, hogy jó? - kiáltotta.

- Nem, nem az! - kiáltottam vissza, mikor végre meg tudtam szólalni. Úgy tűnt, már a lábam is észrevette, hogy valami nem jó a gazdájának, mert végre tudtam fékezéshez használni.

- Most miért álltál meg? - kérdezte mögöttem Jimin szomorúan.

- Mondtam neked, hogy nem szeretek hintázni - néztem rá rosszallóan. Ám ahogy megláttam Jimin szomorú tekintetét, egy kicsit talán megenyhültem.

- De hintázni mindenki szeret. Te miért nem? Tériszonyod van? - kezdett engem kérdezgetni, közben az arcomat vizsgálgatta, ami nagyon apró mértékben zavarba hozott.

- Nem, nincs - ráztam meg a fejem. - Egyszerűen nem szeretek hintázni. Megkérnélek, hogy ne firtasd az okát!

- Rendben - sóhajtva visszaült a hintába. - De akkor te mit fogsz itt csinálni?

- Majd csak ücsörgök itt - vontam meg a vállam. - Elleszek. Te hintázz nyugodtan!

- De most rosszul érzem magam, egyedül nem akarok hintázni - hajtotta le kicsit a fejét.

Hirtelen megsajnáltam Jimint. Nagyon szomorúnak tűnt, amiért én nem akarok hintázni. Valamiért úgy éreztem, hogy el kell kezdenem, bármennyire is rosszul érzem magam tőle. Jiminért meg kell tennem, ha nem akarom szomorúnak látni.

Ajkamba harapva jobban rászorítottam a hinta láncára, és ellöktem magam a lábammal. Azonnal megugrott a vérnyomásom, főleg, hogy Jimin is meglepetten nézett rám. Próbáltam úgy kinézni, mint akivel minden rendben van. Nem igazán akartam, hogy Jimin elkezdjen kérdezgetni, de már a legelején tudtam, hogy fel fog tenni nekem pár kérdést.

- Jungkook, te most mit csinálsz? - szólalt meg, pont, ahogy vártam.

- Ne lógasd ott az orrod! - vetettem oda. - Te mondtad, hogy nem akarsz egyedül hintázni, úgyhogy most tessék! Hintázok.

- Na de... - gondolkodott el értetlenül. - Alig egy perce mondtad, hogy utálsz hintázni. Most a kedvemért csinálod ezt?

- Nem, egyszerűen csak zavar a szomorkodásod, az idegeimre megy - hazudtam a tőlem telhető leghihetőbb verzióban. - Úgyhogy állj neki hintázni!

Úgy tűnt, Jimin bevette a hazugságomat, mert elhelyezkedett a hintában, megfogta a láncokat, és ellökte magát. Egyből mosoly került az arcára, és már el is felejtette a beszélgetésünket.

Valahogy nekem is jobban esett a hintázás, mint mikor Jimin lökött engem. Felhozott pár emléket, de mikor Jimin felé fordítottam a tekintetem, mindet elfelejtettem. A boldogsága az én arcomra is mosolyt csalt, és elöntött egy kevés forróság is. Furcsák voltak ezek az érzések, de valahogy természetesnek éreztem őket, nem is foglalkoztam velük.

***

Több órán keresztül voltunk a játszótéren. Jiminnek igaza volt, tényleg nem járnak arra sokan, az ott töltött idő alatt maximum három embert láttunk. A hintát is megszoktam egy idő után, főleg, hogy Jimin elterelte a figyelmemet, mert mondhatni be nem állt a szája. Valamiért viszont nagyon jó érzés volt őt hallgatni, ahogy önfeledten mesél mindenféléről.

Mikor már kezdett egyre sötétebb lenni, elindultunk visszafele. Jimin mosolyogva dülöngélt kicsit sétálás közben, amit én nem értettem, de így is mosolyt csalt az arcomra. Persze mikor rám nézett, egyből elkomorodtam, hogy ne tűnjön fel neki, hogy igazából élvezem a társaságát.

- Oh, hova is akartál elmenni? - kérdezte hirtelen. Ezzel megint kizökkentett a gondolataimból, ami, meg kell hagyni, zavart kicsit.

- Mi van? - fordultam felé kicsit zavartan.

- Mielőtt még elmentünk játszótérre, azt mondtad, van egy ötleted, hogy mit csináljunk tanulás helyett - magyarázta el kedvesen. - Elfelejtetted? - mosolyodott el.

- Nem, nem felejtettem el - ráztam meg gúnyosan a fejemet. - Gyere velem!

Megfogtam Jimin csuklóját, hogy ne maradjon le tőlem, majd a lépteimet megszaporázva indultam tovább. Jimin nehezen tudott engem követni, de mivel fogtam a csuklóját, könnyen beért engem, így nem szólt, hogy lassítsak le - azért persze kicsit visszavettem a tempóból, hogy ne küzdjön annyira.

Pár percnyi gyors séta után meg is érkeztünk...

...az iskolához.