Utállak vagy szeretlek?

44. fejezet

*Jimin pov.*

Kicsivel azután, hogy Jungkookot megnyugtattam, és ő elaludt, én is elbóbiskoltam kicsit. Viszont mikor felébredtem, egy hatalmas kiáltást hallottam, amitől valamiért én is felkiáltottam halkan. Kellett pár perc, hogy rájöjjek, ki és hol vagyok, ekkor megláttam, hogy Jungkook egy helyben ücsörög az ágy közepén, és veszettül kapkodja a levegőt. Kis ideig néztem rá, de utána felfogtam, mi történik.

- Jungkook, mi baj? - ültem fel azonnal.

Sejtettem előre, hogy nem fog nekem válaszolni, viszont arra nem, hogy mikor hozzá akartam érni, akkor lelök az ágyról. Meglepetten néztem fel rá, kicsit meg is ijedtem. Tudtam, hogy nincs magánál, és néha megesik az ilyen, ha meg akarom ölelni, de most csak a felkarjához akartam hozzáérni.

Az ágyra valahogy nem mertem visszamászni, így csak a padlón ülve néztem, ahogy Jungkook a szenvedéstől elkezd sírni, és a haját tépkedi. Nem mertem tenni semmit, féltem, hogy megint le fog lökni az ágyról, így is elég nagyot estem.

Pár percen át még néztem Jungkookot a padlóról, majd sikerült összeszednem a bátorságom, és felmásztam hozzá. Ő már kevésbé tűnt olyan vadnak, így hozzá mertem érni.

- Nyugodj meg, jó? - simítottam a hátára, mielőtt még megölelném. - Csak én vagyok itt, nincs semmi baj.

Vettem egy mély levegőt, majd lassan Jungkook nyaka köré fontam a karjaimat. Ő persze egyből elkezdett ellenem dacolni, de nem hagytam, hogy ellökjön magától. Jobban magához szorítottam, vártam, hogy rájöjjön, én vagyok az, és nem akarok ártani.

Végül Jungkook lassan viszonozta az ölelést, és a könnyeit ráengedte a nyakamra. Kivételesen nem tudtam, mit mondhatnék neki, most sokkal inkább elesettebbnek tűnt, mint általában. Tudtam, hogy rémálma volt, de még sosem ijedt meg ennyire - legalábbis amióta velem van. Inkább csak jobban magamhoz szorítottam, nyomtam pár puszit a hajába, és csendben vártam, hogy megnyugodjon.

Pár perc múlva Jungkook zihálása alábbhagyott, a könnyei sem záporoztak zivatarként, így szép lassan, hogy még véletlenül se ijesszem őt meg, eltoltam magamtól, és az arcára simítva próbáltam a szemébe nézni.

- Jobban vagy már? - kérdeztem halkan. Ő csak bólintott egyet, de úgy tűnt, hamarosan elég sok mindent fog mondani.

- Ne haragudj rám! - szólalt meg végül, ahogy vártam. - Megint ellöktelek, pedig... pedig nem akartam. Nem voltam magamnál, megint nem tudtam, mit csinálok. Csak... csak azt hittem, valaki más vagy, és ez megijesztett, és ezért löktelek el. De nem akartam! Nagyon sajnálom! - sírva nekidőlt a mellkasomnak.

- Hé, nincs semmi baj - nevettem el magam kicsit aranyossága miatt. - Nézz rám - eltoltam magamtól, és mosolyogva kerestem a tekintetét. Ő csak bűnbánóan pillantgatott felém, talán rám sem mert nézni. - Minden rendben van. Tudtam, hogy mit miért csinálsz, én nem haragszom rád.

- De én...

- Semmi "de" - fogtam be a száját. - Tudom, hogy sajnálod, és értékelem, de nincs miért bocsánatot kérned. Jól vagyok, és most csak az a fő, hogy már te is megnyugodtál. De ezentúl ne szabadkozz azért, mert ellöktél magadtól. Rendben?

Jungkook csak bólintott egyet, majd egy hatalmas sóhaj mellett visszadőlt a párnára. Sejtésem sem volt, hogy mit mondhatnék neki vagy tehetnék azért, hogy jobban érezze magát legalább egy kicsit. Sokkal szomorúbbnak tűnt, mint eddig, mintha már elvesztett volna minden reményt - pedig én látom a szemében, hogy még van miben hinnie.

Úgy döntöttem, nem is mondok semmit, azzal nem segítenék a helyzeten. Lefeküdtem Jungkook mellé, és a kezét megfogva néztem rá. Egy idő után ő is felém fordult, és egy mély levegőt véve belenézett a szemembe, de továbbra sem mondott semmit. Kedvesen rámosolyogtam, hogy megerősítsem benne, nincs semmi baj.

- Köszönöm - suttogta halkan, majd hozzám bújt.

- Nincs mit - szorosan megöleltem, mire ő megkönnyebbülten sóhajtott egyet, és az arcát a mellkasomba fúrva próbált meg újra elaludni.

***

Reggel nagy meglepetésemre csend volt, mikor felkeltem. Kicsit meglepetten toltam fel magam az ágyon. Jungkook ott feküdt mellettem, csendben, teljesen mozdulatlanul. Kicsit meg is ijedtem, hogy esetleg valami baj van. Viszont mikor hozzá akartam érni Jungkookhoz, ő egy kis nyöszörgés után kinyitotta a szemeit, és fáradtan rám nézett.

- Jó reggelt - mosolyogtam rá. Ő viszont csak nyöszörögve belefúrta a fejét a párnába. - Mi a baj? - simítottam a hajára.

- Nem érzem jól magam - motyogta, majd lassan felém fordította  fejét. - És nem úgy, mint általában.

- Fáj valamid? - kezdtem aggodalmaskodni.

- Csak a fejem - mutatott rá. - Meg úgy mindenem is - nevetett kicsit, de hamar elhallgatott.

Sóhajtottam egyet. Sokszor megesik, hogy Jungkooknak fáj valamije a rémálmok és a pánikrohamok miatt, de úgy éreztem, hogy az elmúlt pár nap miatt komolyabban kell vennem ezt, mert talán még baj is lesz.

Óvatosan, finoman Jungkook homlokára tettem a kezem. Ő kicsit összerezzent az érintésemtől, összeszorította a szemeit, és mély levegőket véve próbált kicsit megnyugodni. Szomorúan elmosolyodtam kicsit, közben kisöpörtem Jungkook kósza hajtincseit az arcából.

- Kicsit forró a homlokod - sóhajtottam halkan. - Hozok neked egy teát, oké? Te maradj itt - ki akartam mászni az ágyból.

- Várj! - visszarántott, és szorosan magához ölelt.

- Minden rendben? - kérdeztem, miután észhez tértem a hirtelen öleléstől.

- Csak maradj még egy kicsit - ölelt szorosabban. - Kérlek - suttogta.

Csak bólintottam egyet. Meglepett, hogy most kivételesen nem én ölelem Jungkookot, hanem fordítva. Nem tudtam hirtelen, miért akar engem ennyire ölelgetni, talán csak fel akart töltődni, de csak jobban elkezdtem aggódni. Féltem, hogy tényleg van valami baj, csak nem tudok róla, mert Jungkook nem mondja el.

- Most már mehetek? - néztem fel a mellkasából.

- Még maradj egy kicsit - suttogta nagyon halkan. - Pár percig még maradj.

- Visszajönnék, nem tart sokáig megcsinálni a teát - el akartam tolni magamtól, de nem hagyta.

- Még egy kicsit maradj itt - nézett mélyen a szemembe, amitől azonnal elhallgattam. - Tényleg nem vagyok jól, jól látod, de most azt akarom a legkevésbé, hogy elmenj innen. Tudom, hogy visszajössz, de nem akarom, hogy elmenj.

- Azt hiszem, maradhatok még egy kicsit - mondtam lassan.

Jungkook egy pillanatra elmosolyodott, de kicsit fájdalmasnak tűnt az a mosoly. Kicsivel közelebb húzott magához, és fáradtan enyémekre tapasztotta ajkait. Lassan viszonoztam a csókot, kicsit aggódtam, hogy még ezzel is el tudnám őt ijeszteni. De úgy tűnt, nem tettem, mert csak jobban magához húzott, és szenvedélyesebben csókolt. Viszont hamar elvált tőlem, és kicsit fájdalmas fejet vágva belefúrta a fejét a párnába. Picit szomorúan néztem rá, majd nyomtam egy apró puszit a szájára, kimásztam az ágyból, és lementem a konyhába.