Utállak vagy szeretlek?

35. fejezet

*Jungkook pov.*

Az idő egyszerre tűnt lassúnak és gyorsnak. Napközben lassúnak tűnt, de mikor megnéztem, hányadika van, rá kellett jönnöm, hogy egyre csak teltek a hetek. Viszont, mikor Jiminnel voltam, őrült módon lelassult az idő - ennek a lassúságnak persze örültem.

Sokat voltam együtt Jiminnel. Többször is kihagytuk a délutáni tanulást, és inkább csak elmentünk valahová sétálni. A kapcsolatunkat sajnos még továbbra is képtelen voltam felvállalni, de Jimin váltig állította, hogy neki ezzel nincs problémája. Pontosan tudtam, hogy már meg kellene tennem, el kellene mondanom legalább egy embernek, hogy mi van kettőnk között. De mindig, mikor úgy döntöttem, megteszem, elfogott a pánik.

- Meg tudod csinálni - suttogtam magam elé az iskola fala mellett ácsorogva. A cigiről szerencsére már leszoktam ezalatt a hamar eltelt egy-két hónap alatt, és a haverjaimnak szinte fel sem tűnt. - Egyvalakinek mondd el! Nem lesz baj. Ha nem tetszik neki, Jimin akkor is veled lesz.

- Mit motyogsz itt magadban, haver? - rázott meg Yeong-bin.

Kicsit megráztam a fejem, majd felé néztem. Érdeklődő volt a tekintete. Ahogy így ránéztem, rájöttem, hogy igazából ő a legjobb haverom. Vettem egy mély levegőt a válasz előtt, mert úgy éreztem, neki képes lennék bevallani a Jiminnel való kapcsolatomat.

- Semmi érdekeset - válaszoltam. - Órák után beszélhetnék veled?

- Persze - egyezett bele azonnal. - Minden oké? Miről lenne szó?

- Majd megtudod. De minden rendben - bólintottam egy aprót.

- Hát jó - bólintott ő is.

Pont ekkor lépett be Jimin a kapun. Befele menet aranyosan rám mosolygott, amivel egyből megnyugtatott, és persze én is rámosolyogtam kicsit. Amint bement az épületbe, én gyorsan utánamentem. Hamar utolértem, így finoman elkaptam a csuklóját, mire ő azonnal visszafordult.

- Gyere velem egy kicsit! - mondtam halkan.

Jimin csak bólintott egyet. Elengedtem a csuklóját, és el is indultam a mosdó felé, Jimin pedig követett engem.

- Miről szeretnél beszélni? - kérdezte mosolyogva, mikor becsuktam magunk mögött a mosdó ajtaját.

- Hát csak... - gondolkodtam, hogy mondjam el neki. Tudtam, hogy örülne neki, de valahogy ezt is képtelen voltam kimondani.

- Valami baj van? - lépett kicsit közelebb.

- Tudod, azt hiszem... kész vagyok - mondtam ki végül, Jimin viszont kicsit értetlennek tűnt. - Délután el akarom mondani Yeong-binnak, hogy mi van kettőnk közt.

- Mi? Tényleg? Ez nagyszerű! - kezdett el örömében ugrálni, mígnem végül már rajtam csimpaszkodott. - Nagyon büszke vagyok rád!

- Örülök, de szállj le rólam - toltam el finoman a derekánál fogva.

- Bocsi - mosolyogva hátrébb lépett. - Ott legyek veled?

- Kérlek! - vágtam rá azonnal, mire ő halkan elnevette magát. - Már most nagyon félek, szóval lehet elrohanok, és neked kell visszatartanod engem.

- Rendben, rendben - próbálta abbahagyni a nevetést. - Ott leszek végig, nem kell félned. És ha Yeong-bin nem is fog örülni ennek, akkor én... továbbra is itt leszek.

- Te vagy a legjobb - gyorsan megpusziltam a száját.

Még egy-két percnyi beszélgetés után mindketten kimentünk a mosdóból, és egymástól tisztes távolban elindultunk a termünk felé. Én nagyon izgultam a délután miatt, és nagyon meg akartam fogni Jimin kezét, de erre sajnos még nem álltam készen.

Szörnyű dolog, ha az ember fél mások reakciójától.

***

Órák után Jiminnel kint álltunk a kapu előtt, és arra vártunk, hogy Yeong-bin is kijöjjön. Én csak csendben szorongattam Jimin kezét, próbáltam lenyugtatni magam. Nagyon ideges voltam, és ez kívülről biztosan látszott rajtam. Kezdtem meggondolni magam, úgy éreztem, mégsem kellene elmondanom mindent Yeong-binnak.

- Nyugodj meg, jó? - hallottam meg Jimin halk hangját. Egyből felé kaptam a fejem. - Nagyon látszik, hogy ideges vagy, de nincs miért. Minden rendben lesz. Ha Yeong-bin nem fogad el úgy, ahogy vagy, akkor sem maradsz egyedül. Én itt maradok.

- Tudom, és köszönöm - mosolyogtam rá kicsit bátortalanul.

Már olyan szinten voltam, hogy nyugodtságomban nyomok egy hosszú puszit Jimin szájára, de ekkor lépett ki Yeong-bin a kapun, én pedig ijedtségemben arrébb mentem két lépést. Láttam a szemem sarkából, és éreztem is, hogy ez Jiminnek nem nagyon tetszett, talán kicsit meg is sértettem vele, de tényleg nagyon meg voltam rémülve a vallomás miatt.

- Na, mit akarsz mondani nekem? - szólalt meg Yeong-bin, majd megakadt a tekintete Jiminen. - Hát ő? Ő is szükséges?

- Igen, ő is szükséges - válaszoltam kicsit nehezen.

- Miért? Mit kell csinálnom vele? - folytatta tovább, én pedig valahogy kicsit sértőnek éreztem. Késztetést éreztem, hogy megvédjem Jimint.

- Nem kell csinálnod vele semmit, ő része annak, amit el akarok neked mondani - válaszoltam kicsit erélyesebben. - Ne bántsd őt, jó?

- Nem bántottam őt, nyugodj le, haver - nézett rám meglepetten. - Mitől lettél ilyen ideges?

- Csak hagyd békén Jimint - vettem vissza a hangomból.

- Rendben, rendben, békén hagyom - emelte fel védekezőn a kezét. - Szóval, akkor mit akartál elmondani?

- Ja, igen - jutott eszembe újra, hogy mitől is rettegek abban a percben a legjobban. - Kicsit nehéz elmondanom, de megpróbálom.

- Jó, de közölném, hogy kicsit megijesztesz - mért végig. - Szóval, miről lenne szó?

- Hát... - vakartam meg a tarkómat. Az elmúlt öt-hat órámat szánhattam volna arra, hogy kitaláljam, mit fogok mondani. - Nem tudom, ezt hogyan lehet egyszerűen elmondani, szóval csak kinyögöm úgy, ahogy van.

Yeong-bin csak bólintott egyet. Látszott rajta, hogy kicsit tényleg megijesztettem ezzel az egésszel. Éreztem magamon Jimin tekintetét, amit az elmúlt pár perc meglepetésére biztatónak találtam, nem megvetőnek - pedig biztos megbántottam őt.

Vettem még pár mély levegőt, és becsuktam a szemeimet. Meg kellett nyugodnom, mielőtt kimondom azt, amire képtelen vagyok.

- Na jó... - vettem egy utolsó mély levegőt. - Járok Jiminnel.