Éjjelek és Nappalok (Pogány Induló ff.)

16.rész

/1 héttel késöbb/

Marcinak folyamatosan koncertjei vannak, szinte egy napot nem tudtam vele tölteni az elmúlt hetekben. Bevallom, eléggé hiányzik már, de el kell fogadnom hogy neki ez a munkája és a sok ember aki oda van érte és a munkásságáért, számítanak rá. Egyszer tudtunk találkozni amikor itthon volt, de akkor is fél órára. Igaz, minden perc tökéletes volt vele és csak egymással törődtünk, de nagyon kevés volt.
Otthon egyedül voltam napokig mert John is velük tartott, nekem tanulnom kellett itthon. Nem szakadhattam ki hetekre ebből mert már így is kevés időm van. Muszáj elvégeznem a sulit és megszereznem az érettségimet, ez a legfőbb célom jelenleg. A másik az, hogy Marcival egy tökéletes kapcsolatom legyen, amiben mindketten boldogok vagyunk. De ez még a jövő zenéje. Elsősorban a tanulásra koncentrálok.

A mai napon sem volt másképp, unottan feküdtem a könyvem felett és olvastam a tételeket, amikor megcsörrent a telefonom. Valószínű senkinek nem meséltem Mirandáról, a nővéremről. Nos igen, nekem nővérem is van. Ő most 24 éves és Barcelonában él a párjával, Alexanderrel és van már egy közös gyermekük is. A pici Elias, a születése után pár hónappal beszéltem Mirandával utoljára. Ez volt 3 éve. Azóta nem tartjuk a kapcsolatot.
-Szia, Miranda. -szóltam bele a telefonba.
-Sztef...olyan régen hallottam a hangodat. Hogy vagy, mit csinálsz? -kérdezte boldogan. Sosem voltunk rosszban, de jóban sem. De nem haragszunk egymásra, csupán csak nem alakult ki az a jó testvéri viszony.
-Tanulok érettségire. Amúgy tök jó minden. Most nincs annyi szar a fejem fölött. És ti hogy vagytok?
-Mi is jól vagyunk. Azért hívtalak, mert Budapesten vagyunk pár hétig. Alexnek üzleti megbeszélésre kellett jönnie. -válaszolta.
-Na ez szuper.
-Lenne kedved találkozni? Elias sajnos nem emlékszik rád, de örülnék ha megismernétek egymást.
-Persze, oké, benne vagyok. Átjöttök? Leírom a címet.
-Kicsit később igen. Most alszik a picúr.
-Okés, akkor majd hívj ha itt vagytok. Küldöm a címet. -majd leraktam. Eléggé meglepett hogy most felhívott és hogy itt vannak a városban. Tökre szívesen megismerném Eliast is, elvégre a nagynényje vagyok.
Gondoltam veszek neki valami meglepit, így elvonszoltam magam egy játékboltba. Fogalmam sincs mit szerethet az öcskös, de egy lego járgánnyal szerintem nem lehet melléfogni. Ha meg nem tetszik neki majd eljátszok vele én.
Ahogy végeztem a játékboltban, a sparba is bementem valami nasit nézni mert most nem volt otthon semmi.
Rövidesen végeztem a kisebb bevásárlással majd futottam is haza mert Miranda már írt, hogy lassan nálunk vannak.
Nemsokkal később már az ajtó előtt kopogtattak. Ahogy ajtót nyitottam, megpillantottam nővéremet, aki a hasonmásom. Hosszú szőke haja a vállán pihent, méregzöld szemeivel egyenesen rám nézett. Teltkarcsú alakján a fekete egyberuha tökéletesen feszült. Semmit nem változott.
-Szia hugicám. -ölelt magához. -Hiányoztál.
-Te is nekem. -öleltem vissza.
-Anya, néni. -mutatott rám a tündéri kisfiú. Az unokaöcsém.
-Igen, ő itt Sztefi néni. -mondta a kisfiúnak Miranda.
-Jajj, ne hívj így. -nevettem.
-Sztefi néni. -mondta mosolyogva Elias.
-Hát szia te nagyfiú. -vettem fel ölembe. -Nagyot nőttél. -vizsgáltam meg. Gyönyörű zöldesbarna szemei voltak és szőkésbarna tincsei. Nagyon hasonlított a nővéremre, ezáltal rám is, mégis kicsit az apja génjeit örökölte.
-Na de ne itt álljunk, gyere be. -invitáltam be Mirandát. Elias az ölemben elvolt. Beljebb érve leültettem a kanapéra, majd a szobámba sétáltam ahová eldugtam a legot.
-Nézd mit adok neked. -húztam elő a hátam mögül a dobozt.
-Tütüü. -örült meg a kis ajándéknak. Annyira édes.
-Nem kellett volna, hisz annyi játéka van. -sóhajtott Miranda.
-Nem baj, tőlem még nem kapott semmit. Egyébként mi újság?
-Semmi érdekes. Sok dolog történt amióta nem beszéltünk.
-Na mesélj. -vettem ki a szekrényből egy zacskó ropit.
-Anyádék megkerestek. Felőled is érdeklődtek, de megmondtam hogy semmi közük ezekhez a dolgokhoz. Ha bennük nincs annyi hogy megkeressenek, akkor engem is hanyagoljanak ezzel a témával. -ecsetelte miközben elpusztított egy marék ropit.
-Hm, érdekes.
-Na és veled mi újság? John hol van?
-Ő most dolgozik. A fiúkkal van, koncerteznek. -feleltem.
-Milyen fiúkkal?
-Hosszú. -legyintettem.
-Hàt rendben. Egyébként te hogy állsz a fiúkkal? Van valakid? -nézett rám sejtelmesen.
-Ahh, ez is hosszú. De lényeg annyi, hogy van egy fiú, akivel alakulgatunk. Csak egyszerűen képtelen vagyok érezni. De ő valahogy más. -meséltem.
-Ohh. És mit lehet tudni erről a titokzatos fiúról? -mutogatott a levegőbe.
-Eléggé híres. Annyi idős mint én, magas és jól néz ki. -mosolyogtam elismerően.
-Na, csak mutatsz egy képet a drága nővérdenek a palidról.
Elővettem a telefonomat, majd megnyitottam az instát. Megmutattam neki Marci képeit, amire tágra nyílt szemekkel nézett.
-Komoly a tag. Ehj hugom, nem mindenki mondhatja el magáról, hogy híres a pasija. -csapott a vállamra.
-Nem a pasim még.
-Még, de majd az lesz. Meg szeretném ismerni.
-Az most bonyolult lenne, itthon sincs. 1 hete folyamatosan fellép valahol, így nem is találkozunk. -törtem le.
-Ne szomorkodj, biztosan találkoztok majd. -ahogy ezt kimondta, nyílott is a bejárati ajtó, és John lépett be, mögötte Marcival. Annyira meglepődtem, hogy elkezdtem örömömben sikítani. Szegény Elias megijedt a kanapén, miközben próbálta összerakni a lego autót.
-Szia édes. -ölelt meg Marci.
-Tudod mennyire hiányoztál? -kérdeztem.
-Te is nekem.
-Be kell mutassak neked valakit. Vagyis valakiket. -húztam a nappali felé, ahol John üdvözölte Mirandát és Eliast.
-Ő itt a nővérem, Miranda.
-Szia, Marci. -nyújtotta kezét.
-Miranda. Éppen rólad ábrándozott a hugom amikor jöttetek. -viszonozta a kézfogást mosolyogva.
-Tényleg, hogyhogy itt vagytok? -fordultam Marci felé kérdő tekintettel.
-Lemondták az utolsó fellépést mert valami gebasz volt a hangtechnikával. Szóval így eljöttem hozzád. És amúgy ki ez a kiskrapek a kanapén? -guggolt le Eliashoz, aki kicsit félve ránk nézett, majd vissza Marcira.
-Az unokaöcsém, Elias. Miranda kisfia.
Lassan megfogta a pici kezeit, majd rámosolygott.
-Ő itt Marci. -mondtam a kisfiúnak.
-Marcii. -mondta ő is a kis angyali hangján.
-Hűha, kaptál legot? -fogta meg a dobozt, majd kiburította a maradék tartalmát. -Összerakjuk öcskös? -kérdezte. Olyan ő is mint egy kisfiú.

A fiúk elvoltak ketten a nappaliban azzal hogy legoztak, addig mi hárman beszélgettünk. Kibeszéltünk mindent ami ebben a pár évben volt, majd mikor kezdett késő lenni, Mirandáék elindultak haza. Elias annyira megszerette Marcit, hogy haza sem akart menni. De ketten ügyesen összerakták az autót aminek Elias nagyon örült.

-Nekem is kell egy gyerek. -szólalt meg Marci az ágyamon elterülve.
-Bolond vagy?
-Nem. De olyan aranyosak. Csinálunk egyet? -nézett rám perverzen.
-Ahj Marci. -nevettem. -Együtt sem vagyunk de már gyereket akarsz kreálni.
-Vicceltem cicám. De ha oda jutunk biztosan akarok egyet minimum!
-Majd lesz. És kislányt akarok. -tettem fel a mutató ujjam.
-Biztosan kisfiú lesz és olyan sikeres lesz majd mint én. Meg olyan jóképű is. -vigyorgott.
-Azt meghiszem.
-De ha meg lány lesz, biztosan olyan gyönyörű lesz, mint te. Varázslatos zöld szemek, angyali arc. Pont mint az anyukája. -ábrándozott.
-Ne mondj már ilyet, zavarba hozol. -fordultam el.
-Legalább akkor tudom, hogy tetszem neked. -nyomott egy puszit az arcomra. Nem is kellett több, heves csókcsatába kezdtünk.
-Nagyon hiányoztál.
-Te is nekem, folyton azon járt az agyam, mi lehet az én kis hercegnőmmel. -mondta, majd eltűrte a hajamat ami az arcomba lógott.
Végre itt van velem. Érezhetem a közelségét és biztonságban vagyok. Vele érzem magam teljesnek.

to be contuined...