Éjjelek és Nappalok (Pogány Induló ff.)

34. rész

•Befejező rész•
/éjjelek és nappalok/

*Marci*
Az életem egy omladozó fallá vállt az elmúlt hónapok során. Nincs célom, nincs jelenlem, nincs jövőm. Semmi a vigaszt nyújthatna. Elvesztem. Ez a legmegfelelőbb kifejezés most rám. Sosem éreztem milyen érzés összetörve lenni, egészen eddig a pillanatig. Lassan emésztett fel a magány, a fájdalom és a bánat egyszerre. Az eset óta mindegyik fellépést visszamondtam, mert képtelen voltam kiállni a tömeg elé ebben az állapotban. Nem lennék képes rá. Most még nem. Abban a tudatban lenni, hogy hiàba bámulom a tömeget, az a lány nem fog ott állni. Nem fog rám mosolygni, ezzel bíztatva arra, hogy csináljam. Ez volt az életem egészen addig a pillanatig, amég meg nem ismertem életem szerelmét. De Ő már nincs velem. Az égre pillantottam az erkélyemről, miközben a mai nap 5. spangliját szívtam épp. Olyan csodálatos.
-Bárcsak hallhatnám még utoljára a hangodat...-mondtam elcsukló hangon a csillagoknak. Vajon ő melyik lehet?

/3 hónappal ezelőtt/

*15:48*
Épp Kupakot vártam a stúdióban, hogy felvegyünk egy új muzsikát, már kellett a népnek. Akkor jutott eszembe, hogy nem is válaszoltam Sztef üzenetére tegnap éjjel. Jó mondjuk elégge be voltam nyomva, meg a pia sem hiányzott belőlem. De valóban szarul esik, hogy csak így itt tudott hagyni egy szóval. Mintha nem is jelentettem volna neki semmit. Igaz, az a két némber tényleg túl messzire ment, de találtunk volna megoldást, közösen.
-Csá. Sztef melyik géppel ment el? -rontott be a stúdióba drága barátom.
-7-kor indult asszem. Meg ha jól tudom 9-kor indult Párizsból átszállás miatt. Miért? - feleltem nyugodtan. Fura volt, hogy Kupak olyan nyugtalan. Hirtelen ledöbbenve bámult ràm.
-Tesó...-felém mutatta a telefonja képernyőjét, ahol egy cikk állt.
"Brutális repülőgépkatasztrófa. Ma délelőtt mindössze 97 emberrel Párizsból Nápolyba tartó gép zuhant le Olaszország partjaitól 5 km-re. A gép felszállás után fél órával a tengerbe csapódott. Nem tudni mi okozta a katasztrófát. A fedélzeten 97 ember utazott, köztük a pilóta és a személyzet is. 62 ember holttestét már sikerült a partra szállítani, a többit nagy erőkkel keresi az Olasz katasztrófavédelem, rendőrség és tűzoltóság is."
A cikket elolvasva gyomrom össze szorult majd levert a víz. Ez nem lehet. Ez képtelenség.
-Bazdmeg... -ennyi jött ki a számon.
Kupak sóhajtva temette arcát a kezeibe. Csend volt. Talán ez a legjobb, ami most lehet. Bár bennem kurva nagy volt a vihar, de nem akartam felfogni amit olvastam.
-Beszélnem kell John-nal. -àlltam fel majd eltűntem a stúdióból.

Lépteim egyre szaporábbak voltak, ahogy elképzeltem ezt az egészet. Miért pont vele történt ez? Ha nem veszek vele össze, talán most is itt lenne a karjaimban.

A háztömb előtt egy rendőrautó állt. Lehet megvannak a szülők.
Lassan lenyomtam a kilincset, majd bent Johnt találtam a kanapén ülve 2 rendőrrel. Az arca mindent elárult, már tudja.
Hirtelen rám nézett, össze volt törve.
-Ön kicsoda? -kérdezte az egyik rendőr.
-A barátja...volt. -John válaszolt helyettem.
-Sajnáljuk a történteket. Bizonyàra maga is értesült a katasztrófáról, a rendőrség minden erővel keresi a lányt és a többi utast. De nem sok esély van rá, hogy életben maradt.
Le kellett ülnöm. Ezt már nem bírtam tovább, éreztem, ahogy a làbaim feladják a szolgálatot.
Miután távoztak a zsaruk, ketten maradtam John-nal.
-Ordítani tudnék. De nincs az a hangerő, ami ki tudna szakadni a torkomon. -mondta halkan. Én ugyan így éreztem magamat. Elmondhatatlan fájdalmat éreztem, de most itt kell lennem mellette. Elvégre mi álltunk a legközelebb hozzá.
-Ő volt az életem...-hangom elcsuklott, éreztem ahogy a könnyek már folynak le az arcomon. Nem csinálhatom ezt, erősnek kell maradnom.
-Nekem meg a családom. Nem szabadott volna hagynom, hogy elmenjen.
-Nem tehettél mást, ő ezt akarta.
-Nem. -csattant fel. -Meg kellett volna védenem.
-Mindent megtettél, amit tudtál haver. Ez az ő döntése volt.
-És ebbe halt bele...kurvára fájt ezt most kimondani.
A fejét fogva bolyongott a lakásban, majd egy hirtelen mozdulattal belevágott ököllel a falon lévő tükörbe, ami szilánkjaira hullva esett a földre.
-Tesó, nyugodj le. Mi van hogyha életben van? -ez volt az utolsó reményem. Nem találták meg a rendőr elmondása szerint, de mi van ha túlélte és a víz a partra sodorta? Vagy megtalálta egy hajó?
-Képtelenség, Marci. Senki nem él túl egy repülőkatasztrófát.
-Nem tudhatod. Jelenleg a remény az, ami nem hagyja hogy most teljesen padlóra kerüljek.

Később Kupak is csatlakozott hozzánk, és együtt virrasztottuk át az éjszakát. Mindhárman csendben voltunk, bár belül tomboltunk. Egyre csak arra tudtam gondolni, hogy Sztef túlélte, és most is ott van valahol, és próbál nekem jelezni hogy életben van. Ez az egy volt az, ami most életben tartott.

Teltek a hetek, és a reményem kezdett kudarcba fulladni. Semmi hír nem érkezett róla, ami csak egyet jelenthet. Nem élte túl. Éreztem, hogy szépen lassan emésztenek fel a nappalok, az éjszakák és a létezés. Csak léteztem, az élet kifejezés erre túlzás. A nappalokat felváltották az éjszakák, az éjszakákat a nappalok. Tehetetlen voltam. Már a fűtől is elment a kedvem, csak a pia volt az egyetlen támaszom. Alig ettem, nem aludtam, nem tettem ki a lábamat a házból. És szépen lassan elveszítettem önmagamat. Gyötört a bűntudat, hogy hagytam elmenni őt. Mehettem volna vele is, de inkább maradtam a hírnevem miatt. De már abban sem látok sok jövőt.

Már a létemben is kételkedem, csupán lebegek a semmiségben. Ez lettem én. Ez lett az életemből. Semmi más, csak éjjelek és nappalok.

Vége.