Éjjelek és Nappalok (Pogány Induló ff.)

23. rész

/Tudatlanul/

Hogy szar a lelkiismeretem azok után amik Andrissal történtek? Igen, kurvára. Marci semmiről sem tud, pedig ha tudná, lehet nem békültünk volna ki. Ha meg ezek után fog kitudódni, ennek annyi. Megint szakítunk majd amibe bele is bolondulok, de ez van. Én is elcsesztem, de legalább nem tudatosan, hiszen nem voltam józan. Mondjuk erre nem lehet fogni, mert aki nem akar valamit meg sem teszi. De mentségemre szóljon össze is voltam törve és a pia mennyiség ami aznap este legurult a torkomon az sem volt kevés. Sokszor ilyen mentális állapotomban születtek meg a verseim amik szinte a legjobbak.

•

Pont egy délutáni órában jártunk, amikor eszembe jutott a verses füzetem. Mivel régóta nem írtam bele semmit, így elővettem, hátha kiötletelek valamit. Az egyik oldalon szembejött velem egy közel 2 éves irományom.

Menekültem eddig, nyugalmat keresve,
Éjszakákon àt csak gondolatokba temetve,
Míg rá nem jöttem igazán ki a nyugalmam,
Kire mindig csak szófoszlányokkal utaltam.
Nem is sejtené józanul ember, de fia sem,
Hogy őt még mindig megszállottan keresem,
Pedig a szívemben él, előttem vándorol,
Beszél hozzám, majd gyengéden átkarol.
Oly közel van, mégis annyira távol,
De megérzem őt, legyen bárhol.
Sokszor búsan pillantok a lenéző távolba,
Mert tudom, hogy elérhetetlen számomra.
Ő, aki kezét nyújtotta haldokló énemnek,
Mikor teljesen felemésztettek a régi sérelmek,
És azt hittem nincs már remény,
Harcomat feladtam az élettel, mi olyan kemény.
Mégis volt új esély, nyújtottad a kezed,
De mostmár a hiányod is szenvedéshez vezet,
Tudom, hogy újból megfognád a kezem,
Hogy aztán csillogó szemeiddel elvedd az eszem.
Te vagy az, akiért ha kell, életet ontok,
Ha zuhansz lefelé én szárnyakat bontok,
Mindenemet neked adnám, csak egy szavadba kerülne,
Ha ez a kis történet olyan mélyre merülne.
De megöl a tudat, hogy ,mi' sosem leszünk,
Mert mindig úgy teszünk
Mint két idegen.

Ezeket a sorokat olvasva feljött a rengeteg emlék. Ezeket a sorokat valakinek írtam, de már nincs meg hogy kinek. Azért annyira nem lehettem érzéketlen ha ezek a sorok megszülettek.
Végigolvastam az összes szerzeményem, de már rég elmúlt az a varázs, amit éreztem régebben amikor ezeket olvastam.
Marcinak is elújságoltam a kiadótól kapott híreket, és azt is hogy megbeszélésre megyek. Támogató volt és nagyon örült a sikeremnek is. De valahogy fura nekem ez az egész.
Megbeszéltük, hogy ma is találkozunk, átmegyek hozzà filmezni. Másra nem is igazán volt szükségem csak rá, hogy velem legyen.

•

-Na és mit nézzünk? -kérdeztem izgatottan a fiútól.
-Nekem 8. Amit akarsz. -felelte. Mint akit kényszerítettek arra, hogy itt legyen.
-Ne már. Legalább csinálhatnál úgy, mint akit egy kicsit is érdekel.
-Most mi a fasz van? Mi rosszat mondtam? -csattant fel.
-Nem hallod magad néha? Olyan bunkó tudsz lenni.
-Egyszerű választ adtam, ebben a mi volt a bunkó? Ne kezd az idegesítő picsa énedet, mert attól a falra mászok.
Hirtelen köpni nyelni nem tudtam amikor meghallottam a szájából ezeket a szavakat. Nem tudtam hová tenni, hogy most mi a baja, vagy én mi rosszat csináltam, elvégre nem én váltottam flegma stílusba. Nagyon rosszul esett.
-Tudod mit? Baszódj meg Marcell. -felálltam, majd készültem összeszedni a cuccaimat, mert egy percnél tovább nem akartam ottmaradni.
-Ne csináld már Sztef. Ne haragudj, tudod hogy szeretlek. -állt fel majd mellém lépett. -Bocsánat, csak sík ideg vagyok mostanában. -simított végig az arcomon.
Elérte azt nálam, hogy bármit tesz vagy mond, azonnal meg tudok bocsájtani neki.
-Jó, nem baj. Csak ne beszélj velem így.
Vissza ültem a kanapéra, majd benyomott egy random filmet. Nem tudtam mi a címe, sem pedig hogy miről szól.
-És akkor ez most mi is? -kérdeztem a tv-re mutatva.
-Nemtudom, valami random szar. De nem az érdekel hanem te. -csillogó kék szemei az enyémet nézték. Annyira el tudok veszni bennük.
-Szeretlek. -suttogtam.
-Én is téged Sztef. Mindenkinél jobban.
Az este többi részét összebújva töltöttük, bár a filmből nem sokat láttunk mert az csak háttérzajnak volt. Annyira hiányzott màr ez az egész. Hogy csak mi ketten legyünk, külön a világtól. Mindig félek attól, hogy újra elveszítem Őt. Bár semmi sem tart örökké, de remélem ez addig fog.