Éjjelek és Nappalok (Pogány Induló ff.)

31.rész

/új családtag/

A szobàba belépbe megpillantottam Marcit egy halom szennyessel a kezében.
-Ezek mit keresnek nálad? -mutatott fel egy pólót, ami tisztàn kivehető volt, hogy Andrisé. Na most lebuktam.
-Kölcsön kaptam? -kérdeztem vissza.
-Ezt a 6 másikat is a boxerekkel együtt? -dobta le a földre.
-Ahj. Ne parázz már, csomószor ott aludtam nála mint barát, és általában nem vittem ruhát magammal. Ne gondolj bele túl sokat. -sóhajtottam.
-Nehéz nem gondolni rosszra, ismerem a faszit.
-Tényleg nem volt semmi köztünk, higgy nekem.
-Én hiszek. De kicsit szarul esik megtalálni a barátnőm szobàjàban a legjobb haverom ruháit.
Itt kapcsolt az agyam mit is mondott pontosan. Baràtnője? A barátnője lennék? Hisz szakítás után ez a második nap, amit együtt töltünk, és szó nem esett arról, hogy újra együtt vagyunk e vagy sem. A fejem árulkodhatott arról, hogy kattognak a fogaskerekek az agyamban.
-Hahó, itt vagyok még mindig. -legyezett a szemem előtt.
-Szóval a barátnőd vagyok. És ezt mikor beszéltük meg? -néztem rá kérdőn.
-Azt hittem egyértelmű.
-Persze, túlságosan is egyértelmű, hogy szakítunk, nem beszélünk hetekig ha meg igen akkor sem tudunk egy szép szót sem szópni egymáshoz, utána random betörsz a szobámba az éjszaka kellős kibaszott közepén, hogy elmondd, szándékosan hagytad itt a cuccaidat amiért vissza kell majd jönnöd, közben majdnem a szívrohamot hozod rám, és visszahódítasz magadhoz mert tudod, hogy gecire szeretlek, majd meg sem beszéljük hogy akkor mi is van, de nekem legyen egyértelmű, hogy jelenleg a baràtnőd vagyok. Tényleg, Marci? -kicsit kikeltem magamból, mert szegény srác lefagyva állt a szoba közepén és egy szót nem tudott kinyögni.
-Bocsi, ez kicsit durva volt. De egy szónak is száz a vége, nem beszéltük meg, honnan kellett volna tudnom? -váltottam kicsit nyugodtabb hangnemre.
-Ne haragudj, igazad van.

A kitörésem után sikerült leülnünk megbeszélni a dolgokat, utána el is aludtunk.

Futottam, az életemet féltve futottam végig az utcán, ahol egy árva lélek sem volt. De mi elől? Hirtelen megálltam, majd lihegve hátranéztem amerről jöttem. Sehol senki. Elindultam immár lassított tempóban valamerre a házak között, de fogalmam sem volt merre megyek. Azt sem tudtam jelenleg hol vagyok. Mindenhol feltűnt egy-egy érdekes tábla ami egy utcanevet jelölt. Nem magyar nevek, valószínű Boston utcáit jàrtam a ködben. Majd feltűnt egy alak a félhomályban. Ahogy közelítettem felé, kirajzolódott anyám alakja. Szőke haja finomat terítette be vállait, tekintete idegességről árulkodott.
-Nem megmondtam Stephanie Cawell, hogy meg se próbáld kitenni a lábadat az utcára? Szobafogságban vagy! -üvöltött ràm.
-Én..én sajnálom anya. -szavaim halkan csengtek a kietlen utcán.
-Én azt sajnálom, hogy nem hagytalak ott a kórházban születésed után. Tudod, pont nem hiányzott mégegy teher a vállamra. -mondta gúnyosan. Könnyeimet nem tudtam visszatartani, már patakokban folytak le arcomon.
-Jaj, azt hiszed így megsajnállak majd? Egy gyenge szemét vagy, azért hagytalak el. Nem rémlik? -nevetett. -Ó, Stephanie. Szegény kis pára.
-Utállak anya. Utállak! -üvöltöttem a szemébe nézve.
-Utállak. -hirtelen eltűnt az utca, anyám és a köd is, és a szobámban találtam magam.
-Sztef, mi a baj? -kapcsolta fel a lámpát mellettem Marci.
-Utálom. -zokogtam.
-De kicsodát édes? -tette arcomra kezeit.
-Anyát. Rosszat álmodtam. -bújtam közelebb hozzá, miközben a hátamat simogatta.
-Nyugodj meg, ő nincs itt. Csak te és én.
Hosszú ideig csak öleltem őt az ágyamon ülve. Nagyon megmaradt bennem ez az álom, még akkor is ha sosem beszéltem ilyenről anyámmal. De nem ez volt az első alkalom, hogy ilyet álmodok, régebben is állandóan kísértettek anyám el nem hangzott szavai. Valamiért a tudatalattim ilyeneket kreál, ami nem is történt meg a valóságban.
Kb 4 óra tájékán sikerült vissza aludnom, de akkor Marci már rég csendesen szunyókált mellettem. Ő az egyetlen aki meg tud nyugtatni. Már csak a làtványa is, hogy mellettem van.