Kisfiú - SanHwa ff.

17

Csend van. A tollam hangja is visszhangzik, ahogy a válaszokat pipálom egy dolgozaton. Pár másodperc eltelik, majd két hangos kopogást hallok.

- Gyere! - kiabáltam fel sem pillantva a papírokból. Csak akkor voltam hajlandó felnézni, mikor belépett az irodámba. - Áh, Sanha... Gyere beljebb - biccentettem, ő pedig így tett. Leült velem szembe, kezeit karba tette és lazán hátradőlt. Flegma szemekkel, szinte élettelenül pislogott rám.

- Mit akar? - érkezett a kérdés, bár nem túl kedves hangnemben.

- Kettőt tippelhetsz - mosolyogtam rá gúnyosan.

- Ha kitalálosdit akar játszani, akkor jobb ha megyek - felállt a székből, mire én akkorát az asztalra vágtam, hogy a tenyerem is bele fájdult. Sanha csupán feszülten nyelt egy nagyot, majd vissza ült.

- Figyelj... - szólaltam meg nyugodt hangon. - Tudom, hogy ezek az éveid a legszebbek és ki kell használnod, de itt lenne az ideje változtatni a viselkedéseden.

- Semmi baj nincs a viselkedésemmel.

- Hogy nem-e?! - nyugodtságom eddig tartott, felkaptam a vizet. - Ne haragudj, ma ki is beszélt vissza nekem az egész osztály előtt?!

- Maga kérdezett, én válaszoltam. Ez mióta visszabeszélés? - kérdezte, mintha nem lenne egyértelmű.

Mindig így tesz... Mintha fogalma se lenne semmiről.

- Mondd csak, miért csinálod ezt? Tudom, hogy nem vagy hülyegyerek. Te engem direkt provokálsz, hm? - könyököltem az asztalra.

- Nem.

- Hazudsz?

- Talán - mosolygott szélesen. Erre elkaptam pólója nyakát és magahoz rántottam. Megdöbbent, de nem lökött el magától. Csak nagyokat pislogva várt.

- Akkor mondd meg, mi az oka. Hm? Ennyire unalmas lenne az iskola? Mert akkor teszek róla, hogy mindig legyen mit csinálnod... - fenyegettem.

- Mintha az segítene bármin is... - ellökte magától a kezem és hátrébb lépett. - Csináljon, amit akar. Nekem mindegy, amíg a szüleimet kihagyja belőle.

- Mi van a szüleiddel, hogy ennyire tartózkodsz tőlük?

- Mintha lenne bármi köze hozzá...

- Tanárként igen is sok közöm van a saját diákjaimhoz - eresztettem meg halványan egy mosolyt. Egy ideig ellenállt, szúrósan figyelt, de végül egy sóhajjal megadta magát.

- Tudja... Engem a szüleim nem igazán szeretnek - vallotta be halkan, szégyenkezve még a fejét is lehajtotta. - Ezért nem akarom, hogy megtudjanak rólam bármit is. Csak bántani fognak miatta...

- Oh, Sanha... Ezt igazán mondhattad volna előbb is... - előléptem az asztal mögül, és egy óvatos ölelésre magamhoz húztam. - Tudunk ezen segíteni. De ehhez együtt kell, hogy működj.

- Kérem ne beszéljen a szüleimmel... - kérlelt, amitől még a hangja is megremegett. Kicsit eltoltam magamtól és az arcára simítottam, de csak óvatosan, hogy ne tűnjön soknak.

- Bízz meg bennem. Nem mondok el nekik semmit, de cserébe, minden nap végén gyere az irodámba. Szeretnék mindent megbeszélni veled.

- Rendben... Köszönöm! - vette magához a kezem ragyogó szemekkel. Akaratlanul is kúszott egy mosoly az arcomra, de többet nem mozogtunk. A színpad megtette helyettünk.