Kisfiú - SanHwa ff.

13

Ismeretlen:
Jó reggelt!
Tanárúr!
Jó ez a szám?
Az iskola weboldalán láttam...

Én:
Jó reggelt?
Ki ez?

Ismeretlen:
San!

Én:
Miért írsz ilyenkor?
Mindjárt kezdődik az első óra.

San:
Bent van már az iskolában?

Én:
Nem.
Csak harmadik órám van.

San:
Oh értem...
Mindegy.
Bocsánat a zavarásért.

Én:
Mi az?
Van valami baj?

San:
Sebtapasz kellett volna.
De mindegy, akkor bemegyek egy gyógyszertárba.

Én:
A védőnő tud adni.
Mi történt?

San:
Nem fontos.
Bocsánat.

Én:
Mondd már hogy mi van, vagy oda megyek érted!

San:
Nem fontos!!!
A színházban majd elmondom!

Én:
Most.

San:
Elvágtam a nyakam.

Én:
Hogy mit csináltál? ?????

San:
Nem úgy!
Csak késsel.

Én:
Otthon vagy?

San:
Igen.
Miért?
Tanárúr?
Ugye nem jön ide?
Tényleg nincs semmi bajom!
Már nem is vérzik.
Tanárúr!!!
Csak egy sebtapaszt akartam...

Az utolsó üzeneteit már el se olvastam, zsebre vágtam a telefonom. Azért egy csomag sebtapaszt is hoztam, hátha tényleg nem akkora a baj, de azért igyekeztem.

- Ne jöjjön be! - dugta ki a fejét az ajtón, mikor éppen hogy csak kopogásra emeltem a kezem.

- Rendben vagy? - fogtam egyből kezeim közé az arcát és magamhoz húztam, megnéztem a nyakát. - Mit csináltál te? - néztem a vágást a nyaka oldalán. Nem hosszú, nem is túl mély, de teljesen indokolatlan helyen van.

- Halkan - tolt kifelé, hogy ő is ki tudjon jönni, majd becsukta maga után az ajtót. - A szüleim alszanak, reggelit akartam csinálni magamnak, de mivel béna vagyok, kicsúszott a kezemből a kés. Ennyi az egész.

- Akkor sem értem, hogyan sikerült megvágnod a nyakad... - vettem elő egy sebtapaszt és elkezdtem beragasztani neki.

- El akartam kapni. Majdnem a szememet szúrtam ki - mosolygott büszkén, mintha ez olyan jó dolog lenne.

- Szörnyű vagy - csíptem meg az arcát, mire feljajdult. - Hozd a táskád. Adok pénzt, vegyél valamit a büfében.

- Nem kell, csinálok szendvicset.

- Belőled csinálok szendvicset, ha nem hozod ki a táskád de rögtön! - mordultam rá.

- Miért ilyen erőszakos... - suttogta, majd gyorsan visszafordult a házba. Két percet sem kellett várnom, visszatért, csak ezúttal már egyenruhában és a táskájával a hátán.

- Na és hogy-hogy nem dolgoznak ma? - kérdeztem mikor beültünk a kocsiba és elindultunk.

- Fogalmam sincs. Este ahogy hallottam, sokat ittak. Lehet ezért...

- Legalább nem bántottak - paskoltam a combjára, mire ő azonnal összehúzta a lábait. Elég ijedt tekintete volt, ahogy ránéztem. - Bocsi... - eresztettem egy óvatos mosolyt. Azt hiszem könnyű lesz elfelejtenem, hogy ő semmire sem emlékszik. Hiszen még a tekintete is ugyan olyan...