Kisfiú - SanHwa ff.

19

A házhoz odataláltam, de az ajtóhoz a kódot háromszor is elrontottam. Valószínűleg már jelzett is a rendszer, hogy valami idióta próbál bejutni, így hát nem lepődtem meg, mikor a másodikra felérve már nyílt is az ajtó, ami mögött édesanyám várt.

- Jaj, édes fiam! Hát mit csinálsz itt? Mondtam, hogy szólj, ha jössz! - húzott magához egyből egy nagy ölelésre, úgy megszorongatott, ahogyan én szoktam Sant. Felkuncogtam és én is átöleltem, persze csak óvatosan, nehogy megsértsem.

- Na mi folyik itt? - lépett a küszöbre apukám is egy lágy mosollyal, bár az hamar eltűnt az ajkáról, amint mögém pillantott. - Ki ez a... fiú? - célzott Sanra, mire én máris magam mellé húztam, hiszen elég szerencsétlenül álldogált mögöttem.

- Emlékeztek Hongjoongra?

- Hongjoong? Oh... Igen... - húzott egy szomorkás mosolyt az anyukám.

- Ő az - tettem San vállára a kezem büszkén, mire a szüleim csak értetlenül összepillantottak.

- Hyung, szerintem ezt nem így kéne... - suttogta.

- Ezt... beszéljük meg bent... - húzott anyám egy kényszeredett mosolyt és máris betessékelt minket a házba, mielőtt apám a folyosó közepén áll nekem a megfoghatatlan téma hallatán.

*

A szüleim bár próbálják tartani a lépést a világgal, néha elég nehéz kipillantaniuk a konzervatív gondolataik közül.

Hogy valaki reinkarnációval újjászületik és új testet kap?

Lehetetlen.

Ilyen nincs, ez a mesékben van.

De aztán lassan sikerült bebizonyítani nekik...

Meséltünk nekik első sorban a suliról. Persze elég furán néztek, mikor elmondtam, hogy a diákom, de fokozatosan sikerült megértetnünk velük az érzéseinket. Nem mondtuk, hogy kapcsolatban lennénk vagy ilyesmi. Inkább csak azt ecsetelgettük, hogy miért és hogyan jövünk ki ilyen jól, elmeséltük azt is, hogy Yeosang képes volt megállapítani, hogy ő valóban Hongjoong. Nehezen értették meg, de úgy egy óra csevegés után úgy tűnt, kezdik elfogadni a dolgot.

Apám még mindig nagyon furán méregetett minket, főleg engem, de anyám már egészen feloldódott. Idő közben gyorsan főzött rizst és sütött húst, nehogy véletlenül éhen maradjunk.

- Na és San, a te szüleid tudnak erről? - kérdezte anyám miközben egy dobozkát kotort ki a szekrényből, hátha ott megtalálja a képeket, amiért jöttünk.

- Nem vagyok jóban a szüleimmel - felelte két falat között.

- Hogy-hogy? - huppant le egy kis székre és a dobozban kezdett kutakodni.

- Hát... Nekem volt egy nővérem, de meghalt mikor két éves volt... Utána megszülettem én, de mivel ők mindig lányt akartak, voltaképpen csak csalódás voltam nekik.

- De azért valamennyire szeretnek, nem? - pillantott rá szomorúan.

- Hát... Nem igazán... - mondta halkan.

- Pedig aranyos fiú vagy - paskolt a fejébe. Azt hiszem most rájöttem, honnan örököltem ezt a szokásom. - Oh, nézzétek! Meg is van - tett le elénk pár képet.

- Wow... - vett magához egyet és nézegetni kezdte.

- Áh, erre emlékszem - vett el egyet apám is. - A Han folyóhoz mentünk a tűzijátékot megnézni.

- Oh? - hajoltam oda én is.

Jól elkapott kép ez. Egymás mellett állunk, olyan szorosan, hogy összeér a vállunk és a tűzijátékokat nézzük a híd felett. Bár a képen nem látszik, mivel hátulról van fotózva, emlékszem, hogy egymás kezét fogtuk.