Kisfiú - SanHwa ff.

24

Amíg mi befejeztük a tegnap félbehagyott részt, San és egy sminkes megnézték a virágos boltot. Soyeon kérése volt. Azt mondta, jót tesz, ha a színész a forgatás előtt láthatja a helyszínt. Gondolom tíz perc alatt végeztek is, de San most annyit nem tudott egyedül lenni, hiszen hamarosan engem is elengedtek Chanyeollal és Minjivel együtt.

Határozottan jót tett, hogy tegnap beszélgettünk. Továbbra se a legboldogabb, de mostmár legalább beszél hozzám és elmondja, ha szeretne valamit. Látom rajta, hogy néha nagyon elmereng. El sem tudom képzelni, hogy miért hiányoznak neki a szülei. Tiszta őrültség...

Együtt ettünk valami finom ebédet, majd felmentünk a szobába aludni egy nagyot. Tudom, nem túl egészséges, ha kaja után alszik az ember, de ha San azt mondja fáradt, akkor alszunk. Nem vitázok az akaratával. Szeretek a kedvében járni. De egyébként se tartott olyan sokáig ez a szieszta...

Vagy fél ötkor arra keltem, hogy két kis kéz a pólómat próbálja lerángatni rólam. Segítettem neki és megemeltem a kezeim, majd egy értetlen tekintettel néztem végig, ahogy leveszi a sajátját és az enyémet húzza magára.

- Megkérdezhetem, hogy miért vámoltad el a pólómat? - ültem fel a szememet dörzsölve.

- Meleg - ölelte körbe magát egy kellemes mosollyal.

- Meg is tudtalak volna ölelni... - ásítottam.

- Így legalább felkeltél.

- Mert van valami dolgunk?

- Neked van dolgod.

- Na és mi?

- Az, hogy foglalkozz velem! - tárta szét a karjait egy nagy ölelésre várva. De én ölelés helyett inkább hátra löktem a matracon és fölé mászva csikizni kezdtem.

Sikongatni és nevetni kezdett. Próbált védekezni, de szinte bárhol megérinthettem, mindenre így reagált. Miután vagy fél percig kínoztam és már pár könnycseppet is felfedezni véltem a szemében, hirtelen elengedtem. Szinte zihált szegény, összehúzta magát. Még remegett is, ahogy az arcához emelte a kezeit, hogy letörölhesse a könnyeit.

- Na mi van? - böktem meg az oldalát.

- NE! - kapott a kezemre kétségbeesetten.

- Ennyire azért nem rossz - nevettem.

- Sírtam! - kaptam hirtelen egy pofont oldalról, ami eléggé meglepett. Nem nagyot, gondolom vigyázott, hogy ne fájjon annyira, de azért csattant.

- Ne haragudj na - hajoltam hozzá, hogy adhassak egy csókot, de a kezei máris a mellkasomon voltak, hogy visszatartson. - Most morci vagy?

- Sírtam, Hyung - nézett komolyan a szemembe.

- Bocsánat - mondtam ezúttal őszintén, mire végre megenyhült a tekintete.

- Vigyázz jobban... - vette el a kezeit.

- Úgy lesz - hajoltam le hozzá végre rendesen és adtam neki egy lágy puszit.

Úgy tűnik nem neheztel igazán, hiszen egyből úgy nyitott felém, mintha ez lenne az egyetlen dolga. Nyelvem a szájába nyomtam, kellemesen elmélyedtünk egymásban az előbbi összekapásunk ellenére. Ujjait lassam végighúzta a hátamon, és mivel az körmeit a Kisfiú óta nem igazán vágja rövidre, a hirtelen ért kellemes érzésre még egy halk nyögés is kicsúszott belőlem. Felkuncogott rajta, majd egy utolsó puszi után megfordított minket.

Az ölembe ült, olyan mélyen, ahogy eddig soha. Mondjuk nem mintha ezt bármikor is csinálta volna, szóval eléggé meglepett. Felbátorodott a fiú... Vagy csak szerencsés helyek ezek a hotelek. Szerintem otthon egy-két csókon kívül még semmi nem történt.