A szív azt akarja amit akar

~NEGYEDIK RÉSZ~

~Sarah Monteiro~
Tipikus férfi. Azt hiszi megtörhet. Azt hiszi a durva szavai majd könnyeket csalnak ki belőlem. Csakhogy én nem az a fajta lány vagyok. A szavai leperegnek rólam. Most őszintén, miért kellene foglalkoznom mások véleményével? Főleg egy zsaruéval.

Már lassan egy órája, hogy dühösen elviharzott. Most is nevetnem kell ha eszembe jut az a döbbent arc, és az a hirtelenkedés, ahogy távozott. Nagyon könnyű felhúzni.

A tegnap éjjelt azzal töltöttem, hogy eltüntessek mindent ami miatt bajba kerülhetünk, mert biztos voltam benne, hogy házkutatásival fog visszajönni. Túl kiszámíthatóak. Biztos meg fogja látogatni a műhelyet ahol apám alibi munkahelye van. De nem aggódók, a főnök majd kimagyarázza miért nincs ott, sose volt ebből gond.

Ha az én helyemnek is utána akar nézni nyugodtan megteheti. Legálisan dolgozok ott, most már, ezt a tulaj is meg fogja erősíteni. Nem rossz munka, egész jól keresek vele, de sajnos még nincs annyi pénzem, hogy végre elhúzhassak innen. Mindig ez volt a tervem de kezdem azt hinni, hogy sosem fog összejönni. Bár azt sem tudom hova mehetnék. Biztosan jó messze innen, mondjuk Dubaiba, ott tuti lelkesen ereszkednék térdre a középkorú gazdag üzletemberek előtt.

Újabb kopogás.

Az ajtóhoz sétálok, remélve, hogy nem seggfej nyomozó jött vissza, de ahogy megpillantom a vendégemet mégis azt kívánom bárcsak Damon állna itt.

- Mason itt van? - kérdezi a pasi, azt hiszem Jason a neve. Párszor járt már itt, emlékszem rá. Árut hozott.

- Nincs. - nyugi Sarah nyugi. Mondogatom magamnak a szokásos mondatot.

- Sok pénzel tartozik nekem, és nem hajlandó fizetni. Figyelmeztettem párszor de úgy látszik nem használt neki. Muszáj lesz nekünk megoldani ezt a dolgot. - vigyorog rám undorítóan perverzen.

- Azt hiszem ez csak rátok tartozik, nekem ehhez semmi közöm. - csapnám be előtte az ajtót, de megállítja és engem hátralökve lépi át a küszöböt.

- Mégis csak rád tartozik mert apád azt mondta te szívesen fizetsz természetben. - bassza meg, a saját apám. Rohadék.

- Most mondom, hogy felejtős. Ne húzzuk egymás idejét. Nem fogok lefeküdni veled, és ha valami bajod van beszéld meg apámmal. - feleslegesen beszélek, tudom jól mert ő nem az a fajta pasi aki könnyen meghátrál. Vele pont nem szívesen szórakoznék.

Ahogy ezt kimondom a hajamnál fogva a falhoz szorít, majd olyan erősen markol rá a nyakamra, hogy alig kapok levegőt.

Mielőtt bármit tehetne a térdemet erősen felemelve tökön rúgom, majd ahogy hirtelen összegörnyed a fájdalomtól, hozzá hasonlóan megragadom a haját majd határozottan a falhoz vágom.

- Te kis kurva. - nyöszörög halkan majd a fejére szorítja a kezét. Hirtelen áll fel, nincs is időm felfogni mi történik a földre lök, és már rángatja is le a nadrágom. 

Mivel a kezemet erősen tartja a lábamat pedig nem tudom mozgatni, egyszerűen megfejelem. Amiért persze hatalmas pofon a jutalmam, amit visszakézből követ még egy. Érzem, hogy a szám felrepedt, az orrom vérezni kezd de nem érdekel. A fájdalom nem érdekel, a testi fájdalmat nem nehéz elviselni. A lelkit annál nehezebb.

Ahogy megmozdul egyik lábammal körbe fogom a derekát majd erősen megtekerve rántom le magamról. Ahogy talpra állok azzal a lendülettel rúgom hasba, utána meg fejbe. Kemény a pasi, mert simán elkapja a lábam, hogy újra találkozzak padlóval. Picsába. A fejem nagyot koppan a padlón amitől szédülni kezdek. Jason ezt ki is használja, határozottan leszorít majd a pólómat kettétépve harap bele a mellembe. Bár egy bizonyos szintig nem bánom a durvaságot, ez már átlépi a határt. Magam mellett tapogatózva sikerül elérnem a hirtelenkedésünk miatt leesett kést, és a torkához szorítom.