A szív azt akarja amit akar

~TIZENKETTEDIK RÉSZ~

~Sarah Monteiro~
Damon közölte, hogy el kell mennie úgyhogy Cameron fog ügyelni a biztonságomra. Alig vártam, hogy kilépjen az ajtón és végre egy kis nyugtom legyen. Idegesít, hogy itt van. Úgy viselkedik mintha kislány lennék, pedig már rég nem vagyok az. Meg úgy alapjába véve is idegesít a jelenléte.

Remélem minél előbb le tudják zárni ezt az elbaszott ügyet, és végre újra egyedül lehetek. Remélhetőleg valahol máshol. Még mindig nem találtam ki hova menjek ha vége ennek az egésznek. Kicsit bizonytalan vagyok ezzel kapcsolatban. Egy idegen városban, egyedül. Valami újra cseréljem a megszokottat. Itt szinte mindekit ismerek, van egy állásom is, és egy ház ahol lakhatok.

De ha a másik oldalt nézem, tudom, hogy itt sosem fogom tudni elengedni a rossz emlékeket. Mi az ami hiányozna? Ez a ház tele van emlékekkel. Olyan emlékekkel amikre sosem akarok emlékezni. Minden csak arra emlékeztet, hogy mennyire elcseszett vagyok.

De egy másik városban is az lennék. Mindig az voltam és mindig is az leszek. De talán könnyebb lenne egy olyan helyen élni ahol nem ismernek, nem tudják ki az apám.

Nem szoktam én ennyire tanácstalan lenni. De még sosem volt esélyem új életet kezdeni ezért is szokatlan ez nekem.

Az ajtóhoz sétálok mikor meghallom a kopogást, gondolom Cameron az.

- Szia. - villant rám széles mosolyt. - Nem gond ha bejövök? Kibaszott unalmas a kocsiban szobrozni.

- Gyere. - állok félre az ajtóból. Nem kifejezetten bánom, hogy bekopogott. Főleg mikor meglátom a pizzát a kezében.

Cameron egész rendes. Kicsit beszélgettünk múltkor a bárban mikor odajött hozzám. Jó fejnek tűnik, annak ellenére, hogy zsaru.

- Remélem éhes vagy. - helyezkedik el ott ahol az előbb még én ültem.

- Nagyon. - dobom le magam mellé én is. - Ez az egyik kedvencem.

- Örülök. Ja és ezt is neked hoztam. - veszi elő az eddig bőrkabátja belső zsebébe csúsztatott rózsát.

Rózsa.

Rózsát hozott nekem. Vörös rózsát. Virágot. Nekem.

Azt hiszem most sikerült elérnie, hogy elakadjon a szavam. Még soha nem kaptam virágot senkitől. Egyrészről aranyos gesztusnak tartom, másrészről viszont megijeszt. Miért vett nekem rózsát? Számomra teljesen érthetetlen.

Zavart mosollyal az arcán nyújtja át, én pedig teljesen lefagyva figyelem. Beletelik pár másodpercbe, vagy talán percbe is mire kapcsolok, hogy nekem is meg kellene mozdulnom.

- Köszönöm. - suttogom halkan ahogy elveszem a kezében lévő ajándékomat. - Miért kaptam? - nem bírom ki, hogy ne kérdezzek rá.

- Megláttam és te jutottál eszembe. - vonja meg a vállát. Úgy látszik zavarban van. Azt nem mondanám, hogy én zavarban vagyok csak nagyon meglepett a dolog. - Miért nézel így rám? Nem szereted a rózsát?

- De.. nagyon szép. Tényleg. - emelem közelebb az orromhoz, hogy megszagolhassam. Az illata is nagyon jó. - Csak meglepődtem.

Tőlem nem megszokott módon nem képzelek most ebbe semmi rosszat. Nem gondolom, hogy hátsó szándéka lenne ezzel. Persze lehet, hogy csak annyira megmelengeti a szívem ez a kis gesztus, hogy nem tudok most gondolkodni.

Sokat jelent ez nekem. Nem feltétlen azért mert érdeklődök a mellettem ülő iránt. Egyáltalán nincs így. Mármint azt hiszem szívesen beszélgetek vele, de nem akarok tőle semmit. Márpedig a rózsa szerintem azt jelenti, hogy ő igen. Nem szokás csak úgy virágot venni. Az ember annak vesz virágot akit mondjuk randizni akar hívni. Ha valaki dugni akar nem vesz rózsát, legalábbis az én tapasztalataim szerint.