A szív azt akarja amit akar

~HUSZONKILENCEDIK RÉSZ~

~Damon Parker~
Mason Monteiro a vérszerinti apám. Ami azt jelenti, hogy Sarah a.. féltestvérem. Nem, nem, nem, nem. Ez nem lehet igaz. Nem hiszem el.

- Mit mondtál? - kérdezek vissza hitetlenkedve. - Ne beszélj hülyeségeket. Az én apám Weston. Weston Parker. - szólok rá idegesen anyámra.

- Nem Damon. - hajtja le a fejét. - Nem ő az igazi apád.

- Mi a fasz?

- Sajnálom fiam, tudom, hogy el kellett volna mondanom. De.. mi így vagyunk egy család. - nem néz a szemembe.

- Megcsaltad apát? - esik le hirtelen. Megint csak elfordítja a tekintetét. - Válaszolj. - kiabálok rá, mire összerezzen. - Mond, hogy ez nem igaz.

- Nagyon sajnálom.

- Apa tud róla?

- Igen, tudja, és megbocsátott nekem. Megígérte, hogy saját fiaként fog szeretni és nevelni. És hidd el Damon, ez a mai napig sem változott. - néz végre rám. - Nem beszéltünk róla, mert már nem számított. De most.. ez a lány a húgod.

- Ne.. ne mond ezt. - a húgom. Idegen a szó. Nem lehet. Ilyen nincs. - Egész életemben hazudtatok nekem. - állok fel hirtelen, majd a hajamba túrva megyek távolabb anyámtól. Nem bírok most a közelében lenni.

Sarah továbbra is a kanapén ül, szótlanul mered maga elé. Nem tudom mit mondjak most neki, nem tudom megvigasztalni. Nem is tehetem. Bassza meg.

- Beszélhetnénk négyszemközt fiam? - néz rám könyörgően.

- Bármit is akarsz mondhatod Sarah előtt is. - jelentem ki határozottan. Nem is ellenkezik.

- Apád és én nem voltunk mindig jóban. Volt, hogy az esküvőnk után is külön voltunk egy kis ideig. Akkor találkoztam Masonnel. Szomorú voltam és, Mason pedig olyan.. megnyerő volt. Nem éreztem iránta semmit csak.. olyan vigasztalódás volt.  Amikor kibékültünk.. már terhes voltam. - mondja ki nagy nehezen. - Wes tudta, de nem érdekelte. Megbeszéltük, hogy úgy teszünk mintha meg sem történt volna. Nem akartuk elmondani neked. Sosem gondoltam volna, hogy Mason egy másik gyerekével bútorozol össze. - temeti arcát a tenyereibe.

- Menj el. - hunyom le a szemem, hogy egy minimális mértékben megnyugodjak.

- Fiam..

- Azt mondtam menj. - szólok rá idegesebben. - Jelenleg nem bírok a közeledben lenni.

- Tudom, hogy ez sokkoló neked. Nekem is az volt. De kérlek.. próbálj megérteni engem is. Én soha nem akartam neked rosszat. - áll elém, és óvatosan az arcomra tenné a kezét, de elhúzódok.

- Az egész életem egy hazugság. Adtátok nekem a minta szülőket közben pedig félrekúrál, és még védekezni se voltál képes. Apám vagyis Weston pedig ezt eltűrte. Baszd meg. - akadok ki teljesen. - Tűnj el innen.

- Elmegyek. De kérlek.. ha majd kész vagy rá hívj fel, vagy gyere haza. Mindent megbeszélünk. - távolodik el tőlem. - Nagyon szeretlek, ahogy apád is. Ezen soha semmi nem fog változtatni. - törli le az arcán végigfolyt könnyeket. - Sajnálom Sarah. - fordul a barátnőm felé, aki valójában a húgom. Micsoda beteges. - Egyáltalán nincs semmi kifogásom ellened, kérlek ne gondold ezt. Most megyek.

Egyikünk sem szól semmit, mikor anyám kilép az ajtón. Sarah nem fordul felém, továbbra is csak ül mozdulatlanul. Kezdek aggódni érte. Félve megyek közelebb hozzá, hogy újra helyet foglaljak vele szemben, természetesen tisztes távolságban.

- Sarah. - szólítom meg elkeseredett hangon. - Szólalj meg kérlek.

- Mit kellene mondanom? - nézi továbbra is a kezeit. - Nem hiszem, hogy lehetne mit. Mondjuk úgy, hogy erre nagyon számítottam.