A szív azt akarja amit akar

~TIZENEGYEDIK RÉSZ~

~Damon Parker~
Az együttélés egyenlőre érdekesnek bizonyul. Igaz, hogy csak pár órája vagyok itt, és ezalatt az idő alatt nem túl sokat beszélgettünk de eddig nem olyan rossz mint gondoltam. Mondjuk nem is jó.

Ez a kanapé nagyon kényelmetlen, de nem tudom rávenni magam, hogy bemenjek az apja szobájába.

Egyfolytában Sarah jár a fejemben. A nyögései, és a szavai amiket egy számomra ismeretlen srácnak szánt. Ahogy kisétált szűk has pólóban és egy alig takaró bugyiban. Eszméletlen teste van. A vágás már sokat gyógyult a hasán, de még a nyomai igencsak láthatóak.

Aztán ott van az, hogy simán bejött amíg zuhanyoztam. Értem én, hogy az ő háza és nem fog alkalmazkodni hozzám, de nem csak erről van szó. Őt ez tényleg nem zavarta, ahogy az sem zavarná ha én mennék be, mikor ő fürdik.

Aztán mikor levettem előtte a ruháimat. Magabiztosan mosolygott és tartotta a szemkontaktust, de éreztem a tekintetét mikor elfordultam. Mire lefeküdtem már nem volt ott, de tudom, hogy nézett. És akármennyire is utálom, ez egy kicsit mégis tetszik.

Mi a franc van velem? Oké, egy kicsit talán elvarázsolt a teste, csakis a teste semmi más. De ebben nincs semmi rossz, nincs pasi aki ne ábrándozna róla.

Nem viselt melltartót. És a bugyi egyáltalán nem takarta a fenekét. Le kell állnom. Mély levegőt veszek, hogy lenyugtassam magam. A hátamra fordulva csukom be a szemem és próbálok aludni végre.

- Damon. - suttogja valaki halkan a nevem. Egy pillanatra azt hiszem Heather az, de ahogy kinyitom a szemem Sarah áll felettem.

- Sarah? - megdörzsölöm a szemem, hogy tényleg jól látok-e. - Mi történt? - kérdezem mikor realizálom, hogy tényleg ő az.

- Valaki van itt. Láttam az ablakból, hogy itt van a ház körül. - baszki, talán az apja. Gyorsan felugrok, majd úgy ahogy vagyok magamhoz veszem a fegyverem, és óvatosan kinyitom az ajtót.

- Maradj itt. - utasítom, de nem hallgat rám.

- Veled megyek. - ellenkezik ahogy mindig.

- Nem. Itt maradsz, veszélyes lehet. - nagy meglepetésemre bólint, és engedelmesen leül a kanapéra. Hm, érdekes.

Alaposan körülnézek de nem látok senkit, ha volt is itt valaki mostanra már elment. Mielőtt újra belépek az ajtón mégegyszer körbepillantok de semmi.

- Már nincs itt senki. - ülök le a lány mellé. Kicsit rémültnek tűnik, ami aggaszt, mert sosem láttam még ilyennek.

- Pedig én láttam. - bizonygatja.

- Elhiszem, de már elment. Nincs semmi gond. - teszem óvatosan a kezére az enyémet. Arra számítok, hogy elhúzza, de nem. Helyette ujjait az enyémekre kulcsolja.

Érzem magamon perzselő tekintetét, és amikor rápillantok látom, hogy a számat figyeli. Aztán újra a szememet, majd újra a számat. Én is megengedem magamnak, hogy lepillantsak kívánatos ajkaira, és mikor ezt észreveszi érzékien beharapja azt. Lassan mosolyodik el, majd közelebb hajol hozzám. Még levegőt is elfelejtek venni mikor orra hozzáér az enyémhez. Meg akar csókolni. És bassza meg én is meg akarom csókolni. Már épp közelebb mozdulnék hozzá, mikor pimasz mosollyal az arcán eltávolodik tőlem.

- Jó éjt Damon. - feláll, és indulna vissza a szobájába, én viszont nem engedem el a kezét. Nem akarom, hogy most itt hagyjon. Különben is ő kezdte, nem én. - Mit szeretnél?

Válasz helyett én is felállok, majd a derekára téve a kezem gyengéden magamhoz húzom, hogy a testünk összesimuljon. A mosoly még mindig játszik az arcán, de szemei tűzben égnek. Ő is akarja.