A szív azt akarja amit akar

~TIZENHATODIK RÉSZ~

~Sarah Monteiro~
Sosem éreztem még magam ennyire sebezhetőnek és gyengének. Soha, és nagyon nem tetszik az érzés. Szégyellem magam. Zokogok Damon karjaiban, ami szintén nem tesz jót az önbecsülésemnek. Én nem vagyok ilyen. Kemény csaj vagyok.. legalábbis az akarok lenni.

Minden amit eddig terveztem, amiért dolgoztam most elveszett. Nem maradt semmi pénzem, az a rohadék mindent elvitt. Hogyan tovább? Mit fogok csinálni? Továbbra is itt kell élnem, a fájdalmas emlékekkel együtt. Ennyit az új életről. Mit is gondoltam? Egy magamfajta lánynak nem jár jobb élet. Picsába az egésszel. Ez jutott nekem, mindig ezt mondogattam magamnak. Meg kell elégednem azzal ami van. Ezért nem tervezek előre, mert csalódni fogok amikor rájövök, hogy úgysem sikerül.

Bár már nem bírok tovább sírni, Damon most sem enged el. Szorosan fonja körém karjait és gyengéden simogatja a hátam. Utálom bevallani de nem bánom, sőt egészen jól esik. Sosem ölelt így senki. Ilyen védelmezően. Persze tudom, hogy ez nem változtat semmit, és csak szánalomból próbál nyugtatni, mégis kihasználom ezt a pár percet, mert valószínűleg soha nem lesz részem ilyenben.

De ahogy tovább gondolom a helyzetet, nincs szükségem senki szánalmára. Nem akarom, hogy sajnáljon. Amúgy is kezd kínos lenni a helyzet, úgyhogy összeszedve magam elhúzódok tőle. Kezeimmel letörlöm az arcomon végigfolyó könnyeket, majd mély levegőt veszek és próbálom lenyugtatni magam.

- Bocs. - fogalmam sincs miért kérek bocsánatot. Messzire lépve tőle fordulok ki a szobámból, majd a lábaim mindenféle gondolkodás nélkül a konyhába visznek. Feltúrom a pultot, hogy találjak egy cigarettát, de végül a nappaliba járok sikerrel.

- Hé. - jön utánam Damon. - Akarsz.. akarsz beszélni róla? - kérdezi sokkal finomabban mint ahogy beszélni szokott velem.

- Nem. - jelentem ki határozottan. Miért akarnék?

- Talán jobban éreznéd magad utána. - veti fel halkan.

- Miért érezném jobban magam tőle? Semmin sem változtat ha hangosan kimondom. Csak még szánalmasabb lennék a szemedbe amit ugyan leszarok de most nincs szükségem erre oké? - utálom ha faggatnak, főleg ha kijelentem, hogy nem akarok beszélni róla.

Kinyitom az egyik konyhaszekrényt, majd elővéve a legerősebb alkoholt ráhúzok az üvegre. Marja a torkom de nem érdekel, inkább figyelek erre mint a fejemben zajló káoszra. A kanapéhoz vánszorgok a legjobb barátommal, és újra a számhoz emelem.

- Nem tesz jó ha magadban tartod ami bánt. - most ki akar oktatni? - Megértem ha nem akarsz róla beszélni, de ha meggondolnád magam.. itt vagyok.

- Miért érdekel ez téged? Nem kapcsolódik az ügyhöz. Legalábbis közvetlenül. - szívok mélyet a füstölgő szálból. - Nyilván leszűrted, hogy párszor megdugott. - mondom ki lazán, most először hangosan. Ez a szó sokkal szimpatikusabb mint a másik. - Megtörtént nem tudok rajta változtatni, csak továbblépni. És semmi kedvem a szánakozó tekintetedet nézni.

- Nem szánakozok rajtad. - motyogja már sokkal határozottabb hangon.

- Ja persze, hogy nem. Hogy is gondolhattam ilyet? Nyilván magadon kívül senki nem érdekel, és a sok munka és gúnyos megjegyzések között nem fér bele az, hogy sajnálatot érezz valaki iránt. De nem hibáztatlak ezért.. én is ilyen vagyok. Látod? Van valami a közös bennünk. - nevetek fel erőltetetten.

- Félreértetted. - szól vissza nyugodtan, majd lassan sétál felém és helyet foglal mellettem. - Nem gondolom, hogy szánalmas vagy. És akár hiszed akár nem sajnálom, hogy ilyesmit kellett átélned.

- Tök mindegy. - kortyolok újra.

- Tehetek érted valamit? - sosem gondoltam volna, hogy ez a kérdés elhagyja Damon Parker száját.