A szív azt akarja amit akar

~HARMINCEGYEDIK RÉSZ~

~Damon Parker~
- Sarah. - állítom meg a kezemmel az ajtót amit be akar csapni előttem. - Addig nem megyek el míg nem beszélsz velem. - jelentem ki határozottan. Nem rúghat ki.

- Beszéltem veled. - lép el az ajtóból, és azt hiszem nem szívesen, de engedi, hogy belépjek. - És most megkérlek, hogy menj el. Egyedül akarok lenni.

Ahogy ezt kimondja, lassan leereszkedik a kanapéra, és csak bámul maga elé. Annyira a szívembe markol ez a látvány, ahogy a szavai is, főleg úgy, hogy tudom, egyáltalán nem akar egyedül lenni.

- Nem akarsz egyedül lenni. És én nem is hagylak egyedül. - pedig már megtettem.

- Ne te mond meg, hogy mit akarok. - fordul felém dühösen. - Az, hogy egy darabig együtt laktunk, és megdugtál párszor, az nem jelenti, hogy ismersz.

- Ismerlek Sarah, akármit is gondolsz. Kérlek.. beszélj velem. - sejtem, hogy mi lesz rá a válasza.

- Épp azt csinálom. - tudtam.

- Elcsesztem. Tudom, és hidd el nagyon sajnálom. Kérlek próbálj megérteni. - hangoztatom neki azokat a szavakat, amiket nem olyan rég ő is nekem. - Annyira hirtelen történt minden, mégis hogyan kellett volna reagálnom?

- Nem tudom Damon. Talán így, nem vagyok a téma szakérője. - jegyzi meg gúnyosan. - De igazad volt.

- Ne, ne mond ezt. Nem volt igazam. - csak remélni tudom, hogy csak dacból mondja ezt. Ha komolyan gondolja.. tudom, hogy az egész el van baszva, de akkor sem érdekel.

Az elmúlt napokban úgy éreztem képtelen vagyok levegőt venni. Az, hogy ő nincs velem olyan mintha nem is élnék. Nem akarok nélküle élni. Nem tudok nélküle élni. Csak ültem a lakásomban, de akárhova néztem őt láttam.

- De igen. Ez egy kudarcra ítélt kapcsolat. Mindig is az volt. - teszi hozzá halkabban.

- Hogy érted, hogy mindig is az volt? - kapom fel a fejem erre a mondatra.

- Tudod jól. - vonja meg a vállát. Nagyon próbál lazának mutatkozni, de tudom, hogy ő is szenved, pont úgy ahogy én. - Nem megy nekem az ilyesmi, nem nekem való.

- Ne mond ezt Sarah. Azt mondtad, hogy boldog vagy. - emlékeztetem kétségbeesetten. - Hogy még sosem voltál ilyen boldog.

- A boldogság sosem tart sokáig. Én tudom. - annyi szomorúságot hallani ki a hangjából, hogy legszívesebben magamhoz szorítanám és addig ölelném amíg el nem hiszi, hogy neki is jár boldogság. - Amúgy meg.. már nem leszek itt sokáig.

- Mi? - ugye nem? - El akarsz.. el akarsz költözni?

- El fogok költözni. - helyesbít. - Holnapután elmegyek. - ez nem történhet meg.

- Nem Sarah, nem mehetsz el. Gyere haza kérlek. - térdelek le elé és átölelem a lábait. - Haza, velem.

- Haza? Az sosem volt az én otthonom és ezt te is tudod. És soha nem is lesz. - pillant le rám, de nem löki el a kezem. - Nem is értem miért vagy itt. Azt hiszed, hogy majd mindent elfelejtek mert te most épp úgy gondolod, hogy kellek neked? Jól figyelj rám.. én nem az a lány vagyok aki elviseli, hogy szórakozzanak vele.

- Én nem szórakozok Sarah, soha nem is szórakoztam. Kiborultam. Rájöttem, hogy az egész életem egy hazugság volt, az ember akit az apámnak tartottam nem is az apám. Mert az apám annak a lánynak is az apja akibe szerelmes vagyok. - próbálom neki összefoglalni a gondolataimat, de fogalmam sincs, hogy mennyire érthető ez.

- Szerelmes? - nevet fel hitetlenkedve. - Szerelmes vagy belém?

- Igen. - mondom ki őszintén a szemébe nézve. - Szeretlek.