A szív azt akarja amit akar

~HUSZONHETEDIK RÉSZ~

~Damon Parker~
Nagy nap ez a mai.

Úgy néz ki lezárult az ügy. Mason vallott, a segítségével pedig sikerült elkapnunk a banda többi tagját is.

Ma volt a tárgyalás, mindenkit elítéltek, nem voltak enyhítő körülmények. Sarah apja hiába bízott a kevesebb letöltendőben, tizenöt évet kapott.

Nehéz elhinni, hogy vége. Nagyjából egy hónapja volt Jason letartóztatása, azóta pedig felgyorsultak az események. A letartóztatásokat nekem kellett intéznem, ami rengeteg időmet elvett. Mostanában alig volt időm Sarahval lenni, és nagyon hiányzik. Megértően kezelte a helyzetet, esténként vacsorával és széles mosollyal várt haza.

Nem beszéltünk róla, nincs kimondva, hogy együtt vagyunk, de én mégis úgy érzem mintha egy pár lennénk. Egy ideje már együtt is élünk, és úgy is viselkedünk mint a.. szerelmesek. Még magamban is félve ejtem ki ezt a szót. Szerelem. Szerelmes lennék? Talán igen. Azt tudom, hogy állandóan rá gondolok, minden percemet vele akarom tölteni. Nem akarom, hogy elmenjen. Azt akarom, hogy maradjon velem. Beszélnem kell vele. Abban egyeztünk meg, hogy addig marad így a helyzet amíg tart a nyomozás. Még a legelején, mikor én költöztem be hozzá.

Nem akarom, hogy hazamenjen. Azt akarom, hogy nálam lakjon, nem csak ideiglenesen. Azt akarom, hogy költözzön hozzám.

A kocsiban a hazafele úton végig azon gondolkodok mit kellene neki mondanom. Hogy mondjam el neki? Vajon mit fog válaszolni? Valószínűleg ez túl gyors lesz neki. Hiszen még nem is a barátnőm.

Idegesen lépek be az ajtón, Sarah pedig szokás szerint a konyhában tevékenykedik. Mosolyogva veszem tudomásul, hogy az én pólómat viseli. Szeretem mikor az én ruháimat hordja.

- Szia. - súgom a fülébe miközben átkarolom a derekát.

- Szia. - hallom a hangján, hogy mosolyog. - Minden rendben volt? Vége van?

- Vége van. - mondom ki megkönnyebbülten. - Hogy érzed magad? - tudakolom óvatosan.

- Örülök. - vágja rá egyből. Őszintén cseng a hangja. - Végre ott vannak ahol lenniük kell. Főleg apámnak. - fordul meg a karjaimban. - És te, hogy vagy?

- Én is örülök, hogy vége. - mosolyodok el. - És.. beszélni akartam veled. - motyogom neki halkan.

- Én is. - válaszol bizonytalanul.

- Mond csak. - kíváncsi vagyok mit szeretne mondani, és addig is időt nyerek magamnak.

- Most, hogy vége.. szóval azt hiszem haza kellene cuccolnom. - nem ezt akartam hallani. - Ha nem bánod a ma éjszakát még itt tölteném, ma még nem akarok hazamenni. - nem tetszik, hogy azt mondja haza, nem akarom, hogy az legyen az otthona.

- Ne menj el. - suttogom kissé kétségbeesetten. Elmosolyodik, majd boldogan megcsókol. - Ne menj el.

- Oké.

- Nem, nem érted. - rázom meg a fejem.

- Mit nem értek?

- Maradj itt.

- Azt hittem ezt most beszéltük meg. - húzódik hátrébb értetlenül. - Majd holnap..

- Ne. - vágok közbe. - Úgy értem, hogy.. ne vidd haza az itt lévő holmidat, inkább.. hozd ide a többit is. - fogalmam sincs mennyire érti kusza szavaimból, hogy mit akarok mondani.

- Mi? - pislog rám döbbenten. - Azt akarod mondani, hogy költözzek ide?

- Igen. - jelentem ki határozottan.