A szív azt akarja amit akar

~HARMINCKETTEDIK RÉSZ~

~Sarah Monteiro~
- Tényleg nincs jogsid? - hozza elő a témát újra mikor egymás karjaiban fekszünk az ágyamban.

- Persze, hogy nincs. Sosem volt időm, vagy pénzem megcsinálni. De láthattad, hogy jogsi nélkül is nagyon jól vezetek. - pont egy zsarunak mondom ezt.

- Én meg megengedtem, hogy vezesd a kocsimat. - rázza meg a fejét felháborodottan, de látom, hogy ő is viccesnek találja a helyzetet.

- Tudom, rossz hatással vagyok rád. - kezdem simogatni a mellkasát.

- Valóban. - bólint határozottan. - De egyáltalán nem bánom.

- Azt észrevettem, egyre lazább vagy Damon. - és tetszik, hogy ez miattam van. Halványan elmosolyodik, de aztán elkomorul az arca.

- Valamit még nem beszéltünk meg. - fordul felém teljes testével, én pedig kicsit tartok tőle mit akar mondani. - Azt mondtad.. hogy el fogsz költözni.

- Igen, el akartam költözni. De az még azelőtt volt, hogy újra megjelentél. - simítom az arcára a kezem, hogy megnyugtassam. Belefájdul a szívem amikor ilyen kétségbeesetten néz rám.

- Akkor..

- Nem megyek el Damon. - jelentem ki, hogy neki is egyértelmű legyen.

- Ezt akartam hallani. - mosolyodik el végre. - Mi lesz ezzel a házzal? Eladod?

- Miért adnám el? Itt lakom. - szívatom egy kicsit a szokásomhoz hűen.

- Nem itt laksz. - rázza meg a fejét értetlenül. - Együtt élünk Sarah.

- Szerinted nem korai ez? Nagyjából egy órája vagyunk újra együtt. - szórakoztat ahogy egyre idegesebb lesz.

- Nem fogsz visszaköltözni ide. - jelenti ki határozottan.

- Mit is beszéltünk meg a parancsolgatásról? - támaszkodok meg a könyökeimen, hogy közelebbről nézhessek a szemébe. - Egyébként nem akarok itt lakni, csak kíváncsi voltam a reakciódra. - nevetek fel az arckifejezésén.

- Látom van ami sosem változik. - ragadja meg a derekam és magára ültet. - Mindig szórakozol velem.

- Nem veled.. - kezdenék bele.

- Sokkal inkább rajtam, tudom. - forgatja meg a szemeit. Ugyanezt a párbeszédet folytattuk le nem is olyan régen. - Csak most nem vagyok zavarban, bár akkor sem voltam.

- Dehogynem. Látnod kellett volna az arcodat mikor elhúztam a zuhanyfüggönyt. - emlékszem vissza arra a bizonyos reggelre. Emlékezetes volt az biztos.

- Pont úgy nézhettem mint te amikor levetkőztem. - emeli fel az állát nagyképűen.

- Túl nagy az arcod. - vigyorgok pimaszul majd mellkasomat az övére engedem.

- Lehet, de nálad jobban senki sem tudja, hogy nem csak az arcom nagy. - ez az a Damon akit úgy szeretek.

- Nos, ezzel nem tudok vitatkozni. - kezdek csókokat szórni a nyakára. - Mond csak Damon, nálad van a bilincsed?

- Nincs. - hajtja hátra a fejét, hogy nagyobb teret adjon kutakodó csókjaimnak. - De majd otthon kipróbálhatjuk.

- Kár.. a szolgálati bilincs izgatóbb lenne. - eltávolodok tőle, hogy a fiókból elő tudjam venni az enyémet.

- Miért van neked ilyened? - kerekednek el a szemei.

- Szerinted miért? - nézek rá sokat mondóan. - Szabad?

- Meg akarsz bilincselni?

- Igen. Akarod? - húzom végig a hasán a hideg fémet.

- Sosem engedtem még ezt egy nőnek sem, de baszki, most alig várom, hogy csattanjon a csuklómon. - a fenekemnél érzem, hogy nem csak engem izgat fel a bilincselés ötlete. Hevesen kapkodva a levegőt nyújtja felém a csuklóját, pont úgy ahogy én is felé nem is olyan régen.