A szív azt akarja amit akar

~HETEDIK RÉSZ~

~Damon Parker~
Az elmúlt négy nap úgy elrepült, hogy szinte észre sem vettem. Mason kihallgatása volt az első dolgom, de feleslegesen szántam rá az időt mert meg sem akart szólalni. A vérvizsgálat kimutatta, hogy nagy mennyiségű kábítószer volt a szervezetében, és majdnem két napba telt mire kijózanodott teljesen. Egyenlőre a kapitányságon van az egyik cellában.

Belevetettem magam a munkába, és meg is lett az eredménye. Találtam kamerafelvételeket verekedésekről, sőt még az üzletek megkötéséről is. Sikerült beszélnem pár emberrel akiket Mason súlyosan bántalmazott, és hajlandóak is vallomást tenni. De van egy dolog ami nem hagy nyugodni. Egy bizonyos Tyler Brown többek állítása szerint sok pénzel tartozik Masonnek, nagyjából két hete kellett volna fizetnie, találkoztak is ezügyben, és Brownt azóta senki sem látta. Sajnos nekem sem sikerült információt szereznem róla, Mason pedig némasági fogadalmat tett. Úgy sejtem ha sikerül is megtalálnom akkor már csak a holttestével fogok találkozni.

Ez a baj a gettós alakokkal. Zűrösek, lopnak, csalnak hazudnak, és akár ölnek is ha az érdek úgy kívánja. Monteiro pedig az egyik legmocskosabb fajta. A kedves kislányával együtt.

A munka általában eltereli a figyelmem minden másról, de ezt a lányt nem tudom kiverni a fejemből. Annyira gyűlölöm őt mint még soha senkit. Hogy jön ő ahhoz, hogy véleményt nyilvánítson rólam. Még, hogy nem érdemlem meg amim van. Az irigység gyakran mondat érdekes dolgokat az emberekkel. És ő bizony irigy, mert neki soha nem fog megadatni az ami nekem.

Az útvonalat általában úgy tervezem, hogy mindig elmenjek a háza előtt, hogy megbizonyosodjak róla, otthon van és nem csinál hülyeséget. Tegnap este még a munkahelyére is bementem, bár igaz tényleg csak benéztem, nem ittam semmit, csak figyeltem pár percig, hogy a pultban tevékenykedik. Talán abban bízom, hogyha azt hiszi leszálltam róla, visszatér a megszokott életébe, és talán elvezet olyan emberekhez akik segíthetnek nekem. Szép álmok ezek.

Visszatérve a valóságba felhajtom a maradék kávémat, elnyomom a cigimet, majd a kihallgató felé veszem az irányt és felkészülök Mason Monteiro tenyérbe mászó arcára.

- Nem unja még? Minden nap ugyanezt játszuk. Ülünk itt egy fél órát, maga kérdez én nem válaszolok és ennyi. Kezd már uncsi lenni. - ül teljesen nyugodtan a már megszokott székben.

- Mi lenne ha ma válaszolna is? Úgy sokkal érdekesebb. - foglalok helyet vele szemben. - Tudom, hogy nem valami okos de azért arra rájöhetett már, hogy a hallgatás nem fog segíteni magán. Bizonyítékaink és tanúink vannak amiknek a bemutatásával jó pár év börtönre ítélik. De ha van egy kis esze, akkor enyhíthet ezen. Kezdjen el beszélni, és ha segít nekem, talán én is segíthetek magának. Ha viszont nem a maximális büntetést fogja kapni.

- Nincs mit mondanom. - ennyi. Kezd kurvára fogyni a türelmem.

- És mi van a lányával? - próbálok taktikát váltani.

- Mi lenne vele? - kapja fel a fejét erre.

- Nem fél attól, hogy az ellenségei őt környékezik meg? - remélem tudok rá hatni.

- Ha vannak bizonyítékai akkor hajrá mutassa be őket aztán majd a bíró eldönti hisz-e magának. - vonja meg a vállát. - Csak, hogy időt spóroljunk mára ennyi telt tőlem szóval akár tovább is állhat. - már látom Sarah kitől örökölte a személyiségét.

Pár másodpercig farkasszemet nézek vele, majd hirtelen felpattanva kiviharzok.

Megfordult már a fejemben, hogy mi van ha a kiscsajt kezdik zaklatni, mivel most az apja nincs képben. Nyilván nem kérne segítséget mert túl büszke hozzá, de előfordulhat, hogy veszélyben van.