A szív azt akarja amit akar

~HUSZADIK RÉSZ~

~Sarah Monteiro~
Damon főnökének utasítására mindketten az irodájában ülünk és várjuk, hogy megérkezzen.

- Most mi lesz? - kérdezek rá idegesen. Elbaszott egy helyzet.

- Nem tudom Sarah. Fogalmam sincs. Elcsesztem. - hajtja le a fejét.

- Mit csesztél el? - értetlenkedek.

- Az ajtóban állt Sarah, ott volt a házban és észre sem vettem. Figyelnem kellett volna de.. - nem fejezi be, és tudom, hogy miért. - Elbasztam.

Nem tudom mit mondhatnék erre, úgyhogy csendben maradok. Nem is lett volna időm válaszolni mert a főnök ebben a pillanatban lépett be az ajtón.

- Behozták Masont. - kezd bele. Hála isten. - De ez nem neked köszönhető. - mutat a mellettem ülőre. - Igaz amit írt? Kettőtökről? - nem hiszem, hogy erre nekem kellene válaszolnom.

- Igaz. - mondja Damon és egy pillanatra lehunyja a szemét.

- Kisasszony, kérem várjon kint. Ha igényt tart rá beszélhet az apjával. - intézi felém a szavait.

Én szó nélkül állok fel és sétálok ki az ajtón. Nem szívesen vagyok itt és semmi kedvem hallgatni a tanácskozásukat. Leülök az egyik székre és várok, hogy mit találnak ki.

Nem hibáztatom Damont amiért nem vette észre az apámat. Én sem vettem észre. Annyira el voltunk foglalva egymással, hogy minden más megszűnt. Nem tudom mire megy ki Mason játéka, de most nagyot hibázott. Nem gondoltam volna, hogy sikerül elkapniuk, de örülök, hogy így alakult. Nem tudom, hogy akarok-e beszélni vele. Talán igen, hogy elmondhassam neki mennyire gyűlölöm és élvezet lesz nézni ahogy sittre vágják.

- Hé. - kopogtatom meg az asztalt ahol az egyik zsaru terpeszkedik. - A főnök azt mondta beszélhetek az apámmal.

- Jöjjön utánam. - pillant rám barátságtalanul. Faszfej.

Az egyik cellához vezet ahol Mason megbilincselt kézzel ül a padon. Ahogy meglát egyből a rácshoz sétál, de nem szólal meg.

- Magunkra hagyna? - szólok oda a zsarunak aki az ajtónál várakozik. Feltartja a kezét, majd kilép de nem zárja be.

- Elárultál te rohadt kurva. - szinte tudtam, hogy ezzel fog nyitni. - Egész héten azzal a zsaruval keféltél, remélem azért, hogy meggyőzd adjon nekem egérutat. Talán valami hasznodat is venném végre.

- Túl sokáig falaztam neked te rohadék. Most azt kapod amit érdemelsz. Nem is tudod mekkora élvezet így látni téged. Remélem életed végéig a sitten fogsz rohadni. - felszabadító kimondani ezeket a szavakat. - Tönkretetted az életem Mason. Elvetted minden pénzemet. Nincs semmim baszd meg. Mindent tönkreteszel.

- Az a pénz járt nekem. Sőt még több járt volna. Hálásnak kellene lenned nekem amiért felneveltelek és tisztelned kéne te kis szaros. Nem vártam tőled sokat de te arra a kevésre is képtelen voltál. De ezt nagyon megbánod érted? Úgy megkeserítem az életed, hogy az elmúlt évek kéjutazásnak fognak tűnni. - fenyegetőzik, de nem ijedek meg tőle.

- Nem félek tőled. Azért tehettél meg mindent velem mert hagytam. De ennek vége. Nem tudsz többé rám ijeszteni. - megyek bátran közelebb hozzá.

- Könnyű úgy, hogy véd a zsarud. - húzza el a száját.

- Nem szorulok védelemre, megy az nekem egyedül is. Ha egyszer kiszabadulsz innen, és a közelembe jössz magad is tapasztalhatod. Számomra halott vagy Mason. Halott. Az apámként gondoltam rád, pedig igazából sosem voltál az. Nem szerettél, mindig csak bántottál. Én pedig elviseltem. Elhitetted velem, hogy ez jár nekem és beletörődtem. De most, hogy tudom milyen az élet nélküled.. sosem fogom többé elviselni amit tettél velem.