MINDEN LÉBEN SZOBATÁRS || haikaveh

꧁11. | i won't say (...)

Kaveh zavartan gyűrögette a takarója sarkát, mialatt végiggondolta az eddigi viselkedését. Így visszanézve tényleg nem volt mintadiákhoz méltó, viszont teljesen magába zuhant, és valahogyan orvosolnia kellett a helyzetet.

Eközben Alhaitham lassan befejezte a szédelgő szobatársa bebugyolálását, dolga végeztével pedig helyet foglalt az ágy szélén. A szemei továbbra is feltűnően jól látszódtak a sötétben, Kaveh már-már fényszóróknak hitte őket.

— Mi lenne, ha pihennél? - javasolta a fiatalabb, megtörve a némaságot.

— Ez... ez egy szokás.

Kaveh érezte az elnehezedő mellkasát, az egyre szorítóbb lélegzetvételeket, amiket a homloka masszírozásával próbált csillapítani. Végül inkább csak a kezébe temette az arcát, úgy igyekezett folytatni.

— Egy szokás, amit őszintén, felrúgnék. Olyan, mint egy ősrégi átok, amitől képtelenség szabadulni. Próbálok menekülni előle, de nem lehet.

Mély levegő.

— Hajlamos vagyok túlzottan támaszkodni az alkoholra, szociális mankóként használva, és azon kevés módok egyikeként is, amellyel megengedem magamnak, hogy kiadjam a bánatomat.

Még egy mély levegő.

— Megesik, hogy nevetek, amikor elkap a szomorúság vagy csalódottság. Így próbálok feldolgozni sok mindent.

És egy utolsó mély levegő.

— Néha elgondolkozok rajta, hogy mivel érdemeltem ezt. Néha csak állok az emlékeimben. Bámulom az ütközést, ahol elromlott minden. Eljátszok a gondolattal, mi lett volna ha, és valóban működne.

Kaveh arcát pár kósza könnycsepp szántotta fel, miközben a hangja enyhén remegni kezdett.

— Már nem látom az út végét. Nem látom mi a különbség jó és rossz között. Folyamatosan csak egy dolog ismétlődik a fejemben; Megint tévedek? Megint tévedek! Megint tévedek.

Pár percig csend telepedett a két fiú közé, egyedül a szőke halk sírdogálása hallatszódott a szobában.

Alhaitham nem tudta, miféle ütközésről meg tévedésekről volt szó, azonban látva a kétségbeesett, pánikszerű kifakadást, egyre tehetetlenebbnek érezte magát. Közel akart kerülni a szobatársához, de nem számított rá, hogy még többet akar majd tudni róla.

Bizonytalanul Kaveh karjához ért, amit egy tétova pillanat után gyengéden simogatni kezdett. Lágy, lassú mozdulatai ellazították és lenyugtatták a szipogó tinédzsert, ez pedig egy apró megkönnyebbülést jelentett Alhaitham számára is. Ujjbegyei olyan finoman tapintották a hófehér bőr felületet, mintha porcelánból lett volna.

Metaforikusan igaz volt, mivel Kaveh törékeny.

Érzelmileg törékeny.

Ez a tény pedig sokban megmagyarázza a viselkedését, mert csak ezt az oldalát akarta leplezni mindenki elől.

Alhaitham beletúrt a kócos, aranyló tincsekbe, majd óvatosan elhúzta Kaveh kezét az arca elől, amivel még mindig igyekezett eltakarni magát.

— Minden rendben lesz, Szöszi. - suttogta halkan, két simogatás között. — Kérlek, most pihenj egyet.

— Sajnálom, hogy feltartottalak.

— Ugyan már, ne butáskodj.

— Komolyan mondtam. - Kaveh hangja rekedtes volt, és kicsit mélyebb — Itt fekszek egy idegen házában, a kérdéses idegennek sírva. Bocs haver.

A fiatalabb egy halk kacagással reagált erre, mert egy pillanatra elfelejtette, hogy a drágalátos szobatársa fejben még mindig teljesen rottyon lehetett.

— Most mit nevetsz? Szerintem ez nem olyan mulatságos. Hogy akarod ezt holnap megmagyarázni nekem, amikor majd számon foglak kérni?

— Majd kitalálok valamit. Esetleg bemutatkozok.

— Az más. - dünnyögte Kaveh — Ez esetben talán megbocsátom, hogy elraboltál és elaltattál.

Néhány - óráknak tűnő - hosszú perc után, Alhaitham feltápászkodott az eddigi ülőhelyéről, és leköltözött a szőnyegre. Hátát az ágynak támasztotta, miközben törökülésbe szenvedte magát, a kezeit pedig az ölébe ejtette. Kaveh egyenletes szuszogása arra engedte őt következtetni, hogy végre sikeresen elaludt a fárasztó este után.

Oldalra pillantva még bámulta kicsit a már mélyen szendergő szobatársát, de a gondolatai szinte azonnal mozgásba lendültek. Főként egy dolog miatt furdalta a kíváncsiság; vajon mi történhetett Kaveh múltjában?

Alhaitham minél előbb ki akarta deríteni, hogy aztán megoldást találhasson az idősebb problémáira. Nem akarta ilyen állapotban hagyni őt, azonban tekintve a kapcsolatukat, még hallgatásra sem tudná bírni a fafejű, makacs szőkét.

A makacs szőkét, aki most védtelenül feküdt előtte, valószínűleg dimenziókra járt a józanságtól, teljesen sebezhető, és összetört a lelki világa.

Keserű mosoly ült ki Alhaitham arcára, amikor realizálta, milyen mélyen elmerült egy másik ember lelki hátterének történetében, ami nem teljesen tűnt helyénvalónak. Az pedig, hogy azt kívánta, bárcsak ott lehetett volna akkoriban Kaveh mellett, szinte semennyit sem javított a helyzeten.

Habozva felemelte a jobb kezét, és újra a szőke hajzuhatag rengetegébe vezette az ujjait. Nem tudta megmagyarázni miért, de valahogy természetesnek érezte ezt a mozdulatot. Ráadásul előzetes tapasztalatok híján, kénytelen volt a saját megérzései alapján ítélni.

Mi tagadás, kicsit megilletődött a kialakult helyzeten. A tudat, miszerint a végtelennek tűnő várakozás végre meghozta gyümölcsét, és ilyen közel lehetett ahhoz az emberhez, aki után annyit vágyakozott, szinte felfoghatatlannak tűnt. Mégis, az egész valódi volt.

Kaveh egy hirtelen mozdulattal visszarántotta a merengő Alhaithamet a valóságba, még pedig azzal, hogy esetlenül a keze után kezdett tapogatózni. Amint megtalálta, szorosan megragadta a mutató és középső ujját, majd makacsul a markába zárta azokat.

— Maradj...

A halk suttogás eljutott Alhaitham füléhez, a szíve pedig váratlanul kihagyott egy ütemet. Érezte, ahogy fellángolnak a fülei zavarában, viszont hál' istennek, most legalább senki sem láthatta. A testét a jól ismert forróság hullám járta át, a hasa tájékán érződő bizsergés azonban új élménynek minősült számára.

— Kaveh, mit művelsz te velem?

—