MINDEN LÉBEN SZOBATÁRS || haikaveh

꧁18. | pretty boy.

— Szóval így jöttünk rá, ki hagyta nekem az ajándékokat. - fejezte be Tighnari a mesélést, Kaveh pedig válaszul bólogatva hümmögött párat.

— Elég romantikus gesztus az öreg harcos Cynotól, nem gondolod? Bár nem feltételeztem volna róla ilyesmit. - jegyezte meg, mire a másik azonnal összehúzta a szemöldökét.

— Romantikus? - horkant fel a rókafülű, miközben keresztbe fonta karjait. — Inkább zavaró és teljesen felesleges. Egy csomó időt pazarol el azzal, hogy egy olyan ember után futkorászik, akit szemernyit sem érdekelnek efféle dolgok.

— Szerintem csak fel kéne olvasztani azt a jéghideg szívedet.

— Kaveh, a szívemnek nincs szüksége melengetésre. Inkább maradjon mindenki a munkájánál, a nagy gesztusokat pedig hagyják meg a regényeknek! Mellesleg, mi a helyzet veled? Te mit kaptál ebben a félévben?

— Semmit. Nekem aztán ne adjon senki semmilyen ajándékot, ÉN vagyok az, aki az udvarlást végzi.

— Ez most egy terelés akart lenni, amiért egyedül vagy mostanában?

— Már mondtam, hogy nem! - mordult fel az idősebb, de az arca enyhe pírba borult, ami csak még jobban szórakoztatta Tighnarit.

— Ez igazán különös - töprengett színpadiasan — Egy művészi lélek, aki az érzelmeit olyan szenvedélyesen fejezi ki, biztosan népszerű lehetne... ha nem lennél ilyen karótnyelt.

Kaveh halkan morgott még párat, majd kissé védekezően hátradőlt.

— Hát, ha ennyire tudni akarod, volt már két barátnőm is az Akadémián, de egyik sem tartott sokáig.

— Csak kettő? Egyik sem tartott sokáig? - a fél-róka szemöldöke érdeklődve megemelkedett. — Ez most bók vagy panasz a saját karakteredről?

— Akármilyen hihetetlen, nem mindenki szereti azokat, akik örökké a munkába merülnek. Az egyikük szerint túlságosan elvont voltam, a másik meg azt mondta, hogy soha nem értem rá.

— Szóval te a meg nem értett zseni típus vagy - summázta Tighnari, miközben a farka játékosan meglendült. — Esetleg megpróbálhatnál egy földhözragadtabb stratégiát. Például Alhaithamtól tanulhatnál valamit.

— Hé! - szólt közbe az érintett, aki eddig csendben olvasott, de most már nem tudta figyelmen kívül hagyni a beszélgetést.

— Igen, igazam van, tényleg nagyszerű példakép lenne. Talán végre megtanulnál normálisan udvarolni... — folytatta az elsőéves, majd ártatlanul megvonta a vállát.

Alhaitham fel sem nézett a könyvéből, csak lazán tett egy megjegyezést.

— Szerintem tud udvarolni. Viszont ha lány lenne, egy csomó udvarlója lenne, és ezt most az alapján mondom, hogy minden diák őt tartja a legszebbnek az összes fiú közül.

A helyiség elnémult, Kaveh pedig döbbenten bámult a szobatársára, míg Tighnari hangosan elnevette magát.

— Mi? - kérdezte a szőke, a zavartól vörös arccal.

Alhaitham viszont már nem fűzött hozzá semmit, visszatért az olvasáshoz, mintha semmi különös nem történt volna. Így folytatták a közös tanulást, mind a hárman a legidősebb ágyára telepedve, teljesen megfeledkezve az előzetes párbeszédről.

Egy kis idő múlva az elsőéves kilépett a szobából a mellékhelyiség meglátogatása végett, így a szőke ezt a pillanatot választotta, hogy oldalra forduljon Alhaitham felé.

— Egyébként... kösz. Nélküled nem tudtam volna tökéletesen befejezni múlt héten a projektemet.

— Nem én voltam.

— Ugyan már, ne tagadd le! Senki más nem érhetett hozzá, és a stílusod egyértelmű.

— Talán te csináltad, csak nem emlékszel - jegyezte meg a fiatalabb, miközben unottan lapozott egyet.

— Komolyan, miért nem tudod egyszerűen elismerni? - Kaveh hitetlenül nézett rá, majd bosszúsan felsóhajtott.

— Mert nem tettem. - hangzott a szinte gépies felelet.

— Néha komolyan nem értelek.

— Ha legközelebb ilyen hálás akarsz lenni, fejezd be időben a munkádat.

Kaveh csak morgott valamit, de halvány mosollyal dőlt hátra, mialatt hagyta, hogy a szobatársa újra belemélyedjen a tanulásba.

Ahogy az este haladt, Tighnari teljesen elveszett egy újabb előadásában a helyi növényfajokról, amihez eredetileg segítséget akart kérni, Kaveh gondolatai azonban egészen máshol jártak, így képtelen volt a kérdésekre fókuszálni. Időről időre Alhaitham felé sandított, aki csendben ült a jobbján a füzetét lapozgatva, mintha a világ többi része nem is létezne.

A szőke fiú hirtelen azon kapta magát, hogy az apró részleteket figyelte; a finom arcvonásait, a koncentrációjának eleganciáját, és azt, miként a tartotta a füzetet a kezében.

Egy halk sóhajjal visszatért a saját jegyzeteihez, de aztán egy gyengéd érintés megszakította a koncentrációját. Érezte, amint a vállát egyre jobban nyomja valami, majd ahogy lenézett, meglepetésére Alhaitham feje már rajta pihent.

Kaveh nagyot nyelt, a szíve szokatlanul hevesen kezdett verni. Úgy érezte, minden egyes lélegzetvétellel egyre nagyobb súly nehezedik rá, viszont ez nem kellemetlen volt - épp ellenkezőleg. Az az ismert meleg, szívszorító, zavaros érzés kúszott végig rajta, ami egyszerre ijesztette és vonzotta, ám emellett halvány félelem szorította össze a mellkasát. Szerencséjére Tighnari ebből semennyit sem érzékelt, mivel nyakig el volt merülve a projektjében.

Az ezüstös tincsek puhán érintették Kaveh bőrét, az illata pedig - olyan friss, egy csipetnyi nyugodtsággal keveredve - egyszerre volt zavaró és kellemes. Ez a közelség furcsa, de zavarba ejtő volt, mégis valahogy természetesnek tűnt.

— Alhaitham... — suttogta halkan, ám a másik meg sem rezzent. Hirtelen eszébe jutott a délutáni párbeszéd, majd egy pillanatra átsuhant a fején egy utólagosan ostobának bélyegzett gondolatmenet.

Vajon Alhaithamnek is ugyan az a véleménye róla, mint a többi tanulónak? Milyennek láthatja őt valójában?

Még mindig égett az arca a ténytől, hogy valaki képes szépnek tartani őt.

Miután végre sikerült rendeznie a vonásait, minden erejével a nyugalma megőrzésére próbált koncentrálni. Ez csak fáradtság, semmi több. Ez nem számít. Ugyanakkor, minden egyes lélegzetvétellel, amellyel a másik fiú közelségét érezte, az a lüktető melegség egyre erősebbé vált.

Kaveh az ujjait az ölébe szorította, ezzel minimálisan szabályozva a reszketését.

Ez nem történhet meg újra.

De miközben így küzdött önmagával, nem mozdult. Csak ült ott, némán, hagyva, hogy Alhaitham pihenjen rajta, míg az érzései, amelyeket eltemetni próbált, lassan ismét felszínre törtek.

—