MINDEN LÉBEN SZOBATÁRS || haikaveh

꧁22. | out of touch.

Alhaitham próbált elfordulni, amíg az idősebb vékony ujjai épp végigsimították a karját, elérve a vállát.

— Kaveh, nem biztos, hogy ezt kellene csinálnunk.

A szavai, bár igyekezték elrejteni az érzelmeit, valójában egyre gyengébben hangzottak. A szobatársa pedig, mintha csak megérezte volna a gyenge pontot, a combjára simított, és suttogva közelebb hajolt.

— Miért? Miért kellene megállnunk, ha éppen most olyan jól érezzük magunkat? - A szemei mélyen a türkiz tekintetbe fúródtak, egy pillanatra az egész világot eltűntetve maguk körül. — Te mondtad, hogy ne aggódjak a dolgok jelentésén, mert az is elég, ha egyszerűen megtörténnek.

— Én nem-

— Shh, ne gondold túl. Mi lenne, ha most csak élveznénk a pillanatot?

A keze, mint egy kihívó játék, fel-le kezdett járni a fiatalabb combján. Alhaitham egy halk sóhajtással próbálta visszanyerni a kontrollt, azonban az incselkedő szavak és a lágy érintések egyre inkább elragadták.

— Ne húzd az agyam Szöszi - a hangja inkább kérés volt, mint figyelmeztetés.

Kaveh olyan elégedetten mosolygott, mint aki megnyerte a lottót, majd egy apró csókot nyomott a másodéves nyakára. A fiú teste válaszként megremegett, és már végképp nem tudta eldönteni, hogy még visszahúzódjon-e, vagy átengedje magát az élvezeteknek. Az érzés, az egymáshoz való közelségük, borzasztóan nagy káoszt okozott a fejében.

A szőke hirtelen kiegyenesedett, ezután pedig befejezett minden tevékenységet. Lassan elhúzta a kezét, majd a fiatalabb szemébe nézve elmosolyodott. A flörtölés helyett valami komolyabb dolog kezdett megjelenni az arcán, amint hátradőlt a kanapén.

Alhaitham megpróbálta szólásra nyitni a száját, mialatt igyekezett összeszedni a gondolatait, azonban nem találta a megfelelő szavakat. A részeg szobatársa viselkedése zűrzavart keltett benne, mégis, úgy tűnt, mindketten tartanak attól, mi történhetne, ha túl messzire mennének, bármennyire is voltak elkábulva.

A légkör még mindig feszült volt. Mindketten csendben ültek, egy kis távolságot tartva, mintha ezzel elkerülnék, hogy valami komolyabb dolog történjen.

Egy idő után az idősebb viselkedése lassan megváltozott. Talán a túl sok ital hatása, talán a jelenet túlságosan megterhelő volt számára. Amikor Alhaitham halkan javasolta a félrehúzódást, egyáltalán nem ellenkezett.

Ahogy kettesben leültek egy csendesebb sarokban lévő kis kanapéra, Kaveh már nem nevetett. Az arca még mindig kipirult volt az alkoholtól, ám a szemeiben az a játékos csillogás halványulni látszott. Egy ideig csak a haját babrálta, a rózsaszín tincseit csavargatva az ujjai körül.

— Mi van, Kaveh? - kérdezte végül az ezüst hajú, a hangjában enyhe nyugtalansággal. – Mi történik veled?

Kaveh elfordult. El akarta rejteni az érzelmeit, de tisztán látszódott rajta; valami nem volt rendben. Az eddig mindig könnyed és magabiztos arcát most egy határozott fájdalommal teli váltotta fel.

— Tudod, néha... olyan nehéz, hogy sosem volt igazi otthonom. A szüleim elváltak, az anyám elhagyott minket, az apám pedig mindig annyira elfoglalt volt. Dolgozott, utazott, sosem volt igazán ott, amikor kellett volna. Talán próbált gondoskodni rólam, de valahogy mindig távolinak tűnt.

Alhaitham nem szólt közbe, csak hallgatta, miközben Kaveh ujjai idegesen doboltak a térdén.

— Néha elgondolkozom rajta, hogy ha jobban igyekeztem volna, talán az anyám maradt volna. Vagy az apám... talán szeretett volna velem lenni, nem csak elvárni, hogy csendben legyek, és ne zavarjam.

— És most, hogy itt vagyok... - folytatta egy keserű mosollyal, mialatt az egyik kezével a hajába túrt, és a tincsei az arcába hullottak. — Néha olyan, mintha még mindig senkinek sem lennék igazán fontos.

Egy rövid szünetet tartva halkan felnevetett, viszont ez a nevetés már nem volt vidám.

— Sosem vallanám be józanul, mennyi mindent megadnék egy szemernyi törődésért, vagy szeretetért.

A keze reszketett egy kicsit, ahogy az italát letette a padlóra. Ezután hirtelen a fiatalabb felé fordult, és megpróbált elmosolyodni, de az arckifejezése már csak töröttnek tűnt.

— Tudod, néha azt hiszem, te vagy az egyetlen, aki igazán lát engem, ez pedig megijeszt.

Alhaitham némán figyelte őt. Az arcán nyoma sem volt a szokásos higgadtságának, most valami sokkal mélyebb, csendes empátiát sugallt.

— Akkor miért nem engeded, hogy igazán lássalak?

Kaveh szeme elkerekedett, mintha nem számított volna erre. A szívét védő falak egy szempillantás alatt, egyszerűen és közvetlenül omlottak össze. Az arcán lassan gördült le egy könnycsepp, amit nem törölt le – csak ült, a levegő pedig szinte vibrált közöttük.

Amint Alhaitham közelebb hajolt, a tekintete a szőke ajkaira vándorolt, majd vissza a szemébe. Egy pillanatig úgy tűnt, semmi más nem létezett, csak ők ketten. A világ körülöttük elhalkult, a szívek zakatolása viszont egyre hangosabb lett.

A tér közöttük majdnem teljesen eltűnt. Egyikük sem mozdult, mégis ott volt valami kimondatlan. Egy érzés, ami megkövetelte a helyét, azonban a pillanat hevében még nem tudott teljesen kitörni.

Az idősebb torka összeszorult, a lélegzete elakadt. Pár percig mozdulatlanul ült, mint aki nem tudja eldönteni, mit tegyen. A fiatalabb se mozdult, csak nézte őt – azt a törékeny küzdelmet, ami a mellette ülő fiúban zajlott. Szótlanul bámultak egymásra, a légkör körülöttük változatlanul feszült maradt, tele azokkal a kimondatlan érzelmekkel, amelyek már nem sokáig voltak tovább elrejthetők.

Alhaitham képtelen volt tisztán gondolkozni. Az a hirtelen roham a fejében, ami mindig rátört, ha meglátta a szőkét, a pillangók, amiket érzett miatta, a hűvös kezének érintése, ami teljesen kontrasztban volt a meleg arcával, na meg az az édes tekintet a rozsdavörös szemekben, mind-mind egyszerre ingerelte.

Teljesen ösztönösen mozdulva előrehajolt, nyilvánvaló céllal a szemei előtt, amit - legyen bármi is az ára -, mindenképp el akart érni. Kaveh válaszul gyengéden átkarolta a nyakát, ezzel elfogadva a történések végkimenetelét.

—