MINDEN LÉBEN SZOBATÁRS || haikaveh

꧁15. | writing on the wall.

Reggel Kaveh elsőként ébredt. Nem mintha szándékosan korábban kelt volna, de valami nyugtalanította egész éjjel, így a megszokottnál hamarabb vetette ki őt az ágy. Komótosan az előszobába baktatott, és megpróbált halkan lefőzni egy kávét, nehogy felkeltse Alhaithamet. Amint a forró ital készen lett, a bögrével a kezében a pultnak támaszkodott, majd lassan kortyolni kezdte azt. A reggeli hűvös levegő bekúszott a pizsamája alá, amely gyengéden simogatta a bőrét. A csend szokatlanul nyugodttá tette a pillanatot.

Ekkor nyikorogva kinyílt az ajtó, nem sokkal később pedig Alhaitham kóválygott ki a hálószobából. Kaveh megpördült, de hirtelen nem tudta, mit mondjon. Egy köszönés vajon megtenné, vagy dobjon be valami vicces megjegyzést, hogy megtörje a csendet? Ehelyett csak bámult, míg a szobatársa oda nem ért mellé, és rá nem nézett.

— Korán keltél. - jegyezte meg a fiatalabb, amint a vízforralóhoz lépett. A tárgyat egyébként nem rég szerezte be egy közeli elektronikai boltból.

— Nem igazán tudtam aludni. - válaszolta Kaveh, miközben zavartan kortyolt egyet a kávéjába. — Te is korán fent vagy ma.

— Mindig korán kelek. - felelt Alhaitham közönyösen. A mozdulatai, ahogy a teafiltert a bögrébe ejtette, precízek és kimértek voltak, mint mindig.

— Néha egész ijesztő, mennyire szervezett vagy. - próbált viccelődni az idősebb.

— Néha egész ijesztő, te mennyire nem vagy az. - motyogta Alhaitham egy halvány mosollyal.

Kaveh egy pillanatra ledermedt. Az a mosoly, bár alig észrevehető volt, mégis melegséget hozott a hideg reggelbe. Azt hitte csak képzelődött, de mintha a légkör is kitisztultabbá vált volna.

Amikor a fiatalabb elsétált mellette, hogy visszatérjen a hálószobába, a szőke halkan felsóhajtott. Ez már haladásnak számított a jó barátság felé, nem?

A következő napokban Kaveh minden erejével a zárthelyi dolgozataira próbált összpontosítani, ráadásul rengeteg projekt munkát is kiadtak neki. A határidők szorosak voltak, ő viszont kimerült és frusztrált. Az egyetem szinte minden idejét felemésztette, a saját perfekcionizmusa pedig egyáltalán nem segített abban, hogy könnyebben tudja venni az akadályokat. Hiába próbált egyensúlyozni a tanulmányai, a különböző projektek, meg a magánélet között, úgy érezte, minden egyszerre szakadt a nyakába.

Az egyik délután, miután végre letette a tollat, fáradtan hátradőlt a kanapén, és üveges tekintettel a plafonra meredt. Az asztala tele volt jegyzetekkel, vázlatokkal, egy szétszórt mérőszalaggal, ami emlékeztette őt; még mindig nem fejezte be azt a bonyolult tervet, amit a hétvégi határidőre kellett elkészítenie.

— Ez egy rémálom. - suttogta maga elé, miközben egy párnával eltakarta az arcát. A stressz teljesen lemerítette, ennek tetejébe, még saját magát sem érezte elég kompetensnek ahhoz, hogy mindent időben befejezzen. Végül úgy döntött, ideje egy kis levegőt szívni – vagy legalábbis találni valakit, akinek panaszkodhat.

Ha a megérzése nem csalt, Cyno valahol az Akadémia területén tartózkodhatott. Főként ugyanazon a helyen szokott tanyázni, az egyik nagy, márványoszlopokkal körülvett nyitott pihenőben.

Kaveh, amint közelebb ért, rögtön kiszúrta barátját, aki lazán ült egy padon, egy vaskos könyvet tanulmányozva. Körülötte diákok beszélgettek vagy a jegyzeteiket böngészték. Néhányan időnként Cynora pillantottak, valószínűleg azért, mert ma kifejezetten jól nézett ki. A fiú viszont, szokásához híven, teljesen ignorálta a környezetét, mintha csak ő és a könyv léteztek volna a világon.

— Cyno! - szólt oda Kaveh, miközben megpróbált elérni valami laza-de-kétségbeesetten-szükségem-van-rád hangulatot. Lehuppant a barátja mellé, míg a fejét szinte azonnal a tenyerébe hajtotta. — Egyszerűen nem bírom tovább.

Cyno, akit láthatóan nem igazán rázott meg Kaveh drámai belépője, lassan felnézett a könyvéből.

— Most épp mi történt? Újabb építészeti katasztrófa, vagy csak nem sikerült összehangolnod a színek harmóniáját a legutóbbi maketteden?

— Nagyon humoros, tényleg. - a szőke felsóhajtott, mialatt lassan kiegyenesedett. — Komolyan, úgy érzem, kezdek megőrülni. Három különböző projektet kell egyszerre csinálnom, plusz ott van az a borzalmas csoportmunka. Az egyik csoporttársam teljesen haszontalan! Tudod, mit csinált ma? Mutatott egy vázlatot, ami konkrétan egy botrány! Egy botrány!

— Miért érzem azt, hogy ez már nem az első alkalom, amikor ilyesmit mesélsz? - jegyezte meg a másik, visszatéve egy könyvjelzőt a könyvébe, majd félretette azt. — Lehet, hogy egyszerűen csak túl sokat vállalsz?

— Nem én vállalok túl sokat! - tiltakozott Kaveh, bár még maga sem hitt a saját szavaiban. — Rajtam kívül senki más nem csinálja meg rendesen! Az egyikük a statika alapelveit nem érti, a másik meg azt, hogy miért nem építhetsz egy épületet háromszög alaprajz nélkül!

— Háromszög alaprajz nélkül? Ez újdonság. - a sötét bőrű fiú elmosolyodott, de a hangjában ott bujkált az irónia. – Talán innovatív zseni, aki a fizika új alapjait fekteti le. Erre gondoltál már?

— Inkább egy akadémiai katasztrófa alapjait fekteti le. - Kaveh megsemmisítve újra a tenyerébe temette az arcát.

Cyno hátradőlt, és keresztbe fonta a karját. Egy pillanatig csak hallgatott, figyelve, amint a szőke szenvedélyesen folytatta a panaszkodást. Tisztában volt azzal, hogy Kaveh sokszor túldramatizálja a dolgokat, de azzal is, hogy mennyire elkötelezett a jövője iránt. Ez a kettősség tette őt egyszerre zseniális diákká és néha elviselhetetlen csoporttárssá.

— Szerintem hagynod kéne, hogy hibázzanak egy kicsit. - mondta végül Cyno. — Néha muszáj az embereknek a saját hibáikból tanulniuk, különben örökké rajtad fog múlni minden.

— Mégis mit kéne tennem? Hagynom, hogy az egész munka kárba vesszen? - Kaveh felpattant a padról, miközben dühösen gesztikulálni kezdett. – Te nem érted, milyen érzés, amikor a neved ott van valamin, ami nem felel meg az elvárásaidnak. Nekem számítanak ezek a dolgok!

— Saját magad túlhajszolása és mások hibáztatása mennyire számít neked? - Cyno hangja továbbra is higgadt maradt, de a pillantása kemény volt. – Ezzel nem bizonyítasz semmit, csak azt, hogy képtelen vagy bízni másokban.

Ez a mondat végképp elvette Kaveh maradék türelmét.

— Tudod mit? Inkább ne próbálj meg segíteni, mert csak rontasz a helyzeten! - sziszegte. — Teljesen felesleges volt idejönnöm.

Cyno nem válaszolt, csak a szemével jelezte, hogy nincs kedve tovább vitázni. Ez a szőke számára egyértelműen lezárt mindent – vagy legalábbis azt hitte. Hirtelen megfordult, és elrohanva otthagyta a barátját.

Az Akadémia parkján átvágva, gyors léptekkel haladt. A légköre feszült volt, mint a megfeszített húr, amely bármelyik pillanatban elpattanhat. Mire elérte a szobáját, már csak arra vágyott, hogy kizárhassa a világot, és végre valami olyat csináljon, amit a sajátjának érzett.

Az ajtót becsapva azonnal munkához látott. Az asztala fölé hajolva újra elővette a félkész tervet, a mérőeszközökkel együtt. Nem számított az idő; úgy dolgozott, mintha csak a tökéletességgel válthatná ki a saját nyugalmát. Az ujjaival görcsösen markolta a ceruzát, miközben új terveket rajzolt, a csoporttársai hibáit korrigálva.

Az este csendben kúszott be az ablakon. Az óra mutatói lassan körbejártak, de Kaveh ezt alig érzékelte. Csak a projekt létezett számára. Egy rövid pillanatig még úgy is tűnt; abban remélte megtalálni a választ mindarra, ami a lelkét nyomasztotta.

—