MINDEN LÉBEN SZOBATÁRS || haikaveh

꧁27. | good luck, babe!

Tighnari összezavarodott arckifejezéssel bámulta a biológia könyvét, azonban nem a tananyag megértése okozta neki a problémát. A könyvtár egyik eldugott sarkában ült, jegyzetfüzete hanyagul hevert előtte az asztalon. A tintával rajzolt virágmotívumok szélei összefolytak a papíron, ugyanis a gondolatai már rég nem az akadémiai tanulmányaira koncentráltak. Az elmúlt hetek alatt sok mindent megkérdőjelezett magában – többek között azt, hogy Cyno közelebb kerülése vajon tényleg semleges hatással volt-e rá.

A lelki szemei előtt újra és újra végigfuttatta az utóbbi időszak eseményeit, amiből egyértelművé vált számára; a fiú más, mint bárki az életében. Az a nyugodt határozottság, a finom figyelmesség, meg az, ahogyan mellette mindig önmaga lehetett, valami mélyebbet ébresztett benne.

Gyűlölte beismerni, de szépen lassan megkedvelte a fura humorral rendelkező diákot, a kapcsolatuk pedig a barátság és a szerelem határán egyensúlyozott. Az egész kezdett bonyolultá válni, ráadásul Cyno valódi érzései mostanában rejtve maradtak.

Hetek óta nem kapott tőle ajándékot, amiket titkon kezdett megszeretni, sőt, a fehér hajú fiú már semmilyen jelét sem mutatta az érdeklődésnek.

Talán túllépett rajta.

A karácsony, meg a vizsgaidőszak közeledtével Tighnari minél előbb le akarta tudni a kínos beszélgetést az érzéseiről - mielőtt még beleőrülne a helyzet túlgondolásába -, így nagyot sóhajtva előkapta a telefonját.

Kicsit ironikusnak érezte a szituációt, hiszen a tanév elején leszögezte magában, hogy csakis a tanulmányaira fog koncentrálni. Ennek ellenére most mégis patthelyzetbe szorította őt egy felsős diák. A sors fintora.

Lassan pötyögni kezdett egy üzenetet Cynonak, de valahogy sosem találta a megfelelő mondatot, amit elküldhetett volna, így csak folyamatosan kitörölte, majd újraírta azt. Végül inkább zsebre vágta a készüléket, és saját maga indult a fiú keresésére.

Az elsőéves mélyet sóhajtott, miközben az Akadémia udvara felé vette az irányt. Tudta, hogy Cyno ott lesz - általában ugyanott találta, egy padon ücsörögve -, ahonnan még a hó sem tudta távol tartani őt.

Az idegessége csak fokozódott, amint közeledni kezdett az uticélja felé. Számtalan forgatókönyvet végigpörgetett a fejében, de egyik sem tűnt tökéletesnek.

Hogyan hozza szóba? Hogyan reagáljon, ha Cyno elutasítja?

Amikor végül megpillantotta az idősebb diákot, a gyomra egy pillanatra görcsbe rándult. A fiú mozdulatlanul ült, kezében egy könyvet tartott, és olyan nyugodtság ölelte körül, mintha a világ összes ideje az övé lenne.

– Cyno!

Tighnari már az első szó kimondása után érezte, hogy a hangja kissé remeg. A fehér hajú felnézett, a szemei összetalálkoztak az övével.

— Mi az? Mi történt?

— Beszélni szeretnék veled. - az elsőéves próbált határozottnak tűnni, de az idegessége átszűrődött a szavaiba.

Cyno egy apró bólintással megpaskolta maga mellett a padot, jelezve, hogy foglaljon helyet. A róka fiú a kabátja ujját kezdte babrálni, így próbálta valamennyire elterelni a figyelmét a zakatoló szívveréséről.

— Miről van szó?

A szokásos csendes, türelmes hang hirtelen megtörte a levegőt. Tighnari pár másodpercig csak bámulta a saját kezét, mielőtt válaszolt volna.

— Nem tudom, hogyan kezdjek bele. - vallotta be végül.

— Talán egyszerűen. Esetleg az elejétől.

A rókafülű mély levegőt vett. Nem akarta tovább kerülgetni a dolgot. Miközben mély levegőt vett, érezte, ahogy a torkában egy gombóc formálódik.

— Szeretném tudni... hogy még mindig szerelmes vagy-e belém.

Az idősebb fiú arca egy pillanatra megfeszült, ám hamar visszanyerte szokásos higgadtságát. Nem kapta el a tekintetét, de látszott rajta, amint belső harcot vív.

— Ezért jöttél ide? - kérdezte halkan. A hangjában nem volt harag, csak fáradt óvatosság.

— Igen. - Tighnari mélyet lélegzett. — Mert fontos nekem, hogy tudjam.

Cyno néhány másodpercig csendben maradt. Az idő szinte megállt körülöttük, az elsőéves pedig csak a saját szívverését hallotta.

— Igen - bökte ki végül a fehér hajú, egyszerűen, tisztán. — Még mindig az vagyok. Reménytelenül.

A fél-róka gyomrában mintha pillangók keltek volna szárnyra, de egyben a nyugtalanság is szorongatta.

— Akkor miért nem mondtad el?

— Mert azt hittem, te ezt nem akarod hallani. Azt hittem, hogy ez csak bonyolítaná a dolgokat közöttünk. Azt akartam, hogy jól érezd magad velem és önmagad lehess. Nem akartam nyomást gyakorolni rád az érzéseimmel.

Tighnari nagyot nyelt. Ez a válasz egyszerre volt megnyugtató, mégis összezavaró.

— Cyno - kezdte habozva — mit reagálnál ha... ha azt mondanám, hogy talán én is többet szeretnék, mint amit eddig?

— Tighnari... biztos vagy ebben? - az idősebb fiú szemei kissé kitágultak a meglepetéstől, de gyorsan összeszedte magát.

— Nem tudom, hogy biztos vagyok-e - vallotta be a fél-róka, a fülei idegesen megrezdültek. — De azt tudom, hogy amikor veled vagyok, valahogy minden egyszerűbbnek tűnik, és mostanában, amikor nem vagy mellettem... furcsán üresnek érzem magam.

— Akkor talán hagyd, hogy együtt töltsük meg azt az ürességet.

– Te tényleg akarod ezt? Mármint... tényleg velem?

– Mindig is veled akartam – felelte Cyno egyszerűen, a tekintete sziklaszilárd volt. – A kérdés csak az, hogy te mit akarsz.

Az elsőéves pár pillanatig a földre szegezte a tekintetét, majd lassan bólintott.

A fehér hajú diák szemei kitágultak a meglepetéstől, nem is tudott azonnal válaszolni. Mindketten lélegzete visszatartva várták, hogy valamelyikük végre megszólaljon.

– Talán itt az ideje, hogy kiderítsük.

Végül Cyno szedte össze a bátorságát, az arcán pedig egy halvány mosoly jelent meg. Tighnari szíve összeszorult, de most nem a félelemtől. Ez a szorítás inkább remény volt, valami új kezdete.

— Akkor sok sikert az udvarlásban! - mondta, miközben halvány mosollyal pillantott az idősebbre.

A fiú válaszul bólintott, és a tekintetük összefonódott. Ez a pillanat most az övék volt, ám mindketten tudták, hogy innentől minden megváltozhat.

—