MINDEN LÉBEN SZOBATÁRS || haikaveh

꧁23. | risk.

A folyosón uralkodó csend egyre súlyosabbnak hatott. Kaveh érzelmei, amelyeket az elmúlt napokban mélyen eltemetett, most mind a felszínre törtek. Alhaitham kérdése, az a szinte felfoghatatlanul egyszerű, de mégis szíven ütő mondat, túlságosan közel hozta őt ahhoz, amitől eddig menekült.

Az idősebb hirtelen visszahúzódott, mielőtt az ajkaik találkozhattak volna. Zavartan felállt, kezeit a hajába túrta, majd halk, motyogó hangon megszólalt.

— Én... nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Túl sokat ittunk... különben is, én...

Képtelen volt befejezni a mondatot. A szavai elhaltak, ezután pedig elfordult, az arca elrejtése érdekében.

— Kaveh. - Alhaitham hangja nyugodt volt, amint felállt, a másik után lépve. – Miért menekülsz mindig?

— Nem menekülök! – csattant fel a szőke, ám a szavai hiteltelenül csengtek, miközben gyors léptekkel megindult a bár felé, hogy elvegyüljön a tömegben.

A másik fiú nem hagyta ennyiben. Pár pillanatig csak figyelte a távolodó alakot, nem sokkal később viszont utána indult. Öles lépteivel hamar utolérte a mosdó közelében, ahol finoman, de határozottan megragadta a karját.

— Hova mész? - tudakolta, miután szembe fordította magával a szobatársát.

— Csak... csak vissza akarok menni. Ez az egész túlságosan...

Kaveh hangja megremegett, ahogy minduntalan próbált kibújni a fogásból, azonban az ezüst hajú nem engedte. Ideges volt, sőt, irritált, így berángatta magával az idősebbet a mellékhelyiségbe, ahol a falhoz szegezve faggatni kezdte őt.

— Túlságosan mi?

— Túlságosan sok! Túlságosan bonyolult! Nem értem, miért kell ezt ilyen nehézzé tenni!

— Te teszed nehézzé, Kaveh! Tudod, mennyire frusztráló vagy? Hogy mennyire próbállak megérteni, viszont te mégis folyamatosan elzárkózol előlem? Mintha minden egyes közeledésem bűn lenne!

A szőke diák döbbenten állt, a tekintete enyhén elmosódott az italtól, és a visszafojtott érzelmektől.

— Te ezt... nem értheted. - suttogta végül, ezzel viszont csak még inkább feldühítette a szobatársát.

— Nem érthetem? - Alhaitham közelebb lépett, majdnem a másik arcába hajolva. – Akkor talán magyarázd el! Mert nem tudok nem törődni veled! Nem tudok úgy csinálni, mintha nem érdekelne, hogy mit érzel, hogy mit gondolsz, hogy mi fáj neked!

Kaveh szemei kitágultak. Megpróbált hátrálni egy lépést, azonban a fal megakadályozta az eltávolodási szándékát.

— Miért mondod ezt... miért most? - kérdezte halkan, már-már könyörögve.

A fiatalabb hirtelen a falnak csapta a tenyerét, pontosan a rózsaszínre festett tincsek mellett. A fáradt neonfény ijesztően világította meg a türkiz szemeit. Tekintete erőteljes volt, emellett minden szót, amely elhagyta az ajkait, mintha belülről formált volna egy rejtett érzés.

— Nem, te értesz rosszul. Én voltam az, aki... Aki gyáva volt. Nem mondtam ki. Nem léptem, és ha valaha volt is esélyem, úgy érzem, te... Te elraboltad, anélkül, hogy tudtad volna.

A hangsúlya a kelleténél nyersebb volt, ám a szavak érzelmekkel voltak tele, amelyeket nem tudott tovább elnyomni.

A szőke fiú egyetlen szót sem szólt. A pír az arcán nem csak az alkoholtól lehetett, de ezúttal képtelen volt megállítani a kimondatlan igazságok árját.

— Sőt, tudod mit? Ha te vagy a kockázat, amit vállalnom kell, hogy érezzem, élek... - Alhaitham hirtelen megállt, a megfelelő szót keresve, majd szinte elcsukló hangon fejezte be. — Akkor vállalom.

Kaveh arcán zavarodottság tükröződött, egyszerűen nem tudott szóhoz jutni, ahogy a tekintete elszakadt a szobatársa arcáról. Az egész jelenet olyan hatással volt rá, mintha gyomorszájon vágták volna. Hirtelen úgy érezte, minden végleg összetört benne, egyetlen pillantás alatt.

– Nem értem, mit akarsz tőlem, Alhaitham. Nem vagyok a legjobb választás. Miért mondod ezt?

— Azért, mert szerelmes vagyok beléd, te makacs idióta! - fakadt ki ingerülten a fiatalabb, mielőtt észbe kaphatott volna. A szavai a levegőben lógtak, a súlyuk alatt minden más elnémult.

Kaveh, aki az előbb azt hitte, ennél rosszabb már nem lehetne a helyzet, megrökönyödve bámult maga elé. Az érzelmek egyszerre ömlöttek az arcára; a döbbenet, a zavar, a fájdalom, és valami, amit talán soha nem mert volna elismerni.

— Nem... te ezt nem gondolhatod komolyan.

A kipréselt mondata alig volt több egy leheletnél.

— Miért ne gondolnám? - Alhaitham hangja ezúttal sokkal csendesebb volt, viszont ugyan olyan intenzív. — Miért olyan nehéz elhinni, hogy valaki törődik veled? Nem ezt akartad idáig? Miért kell mindig szabotálnod a saját boldogságodat?

Egy hosszú pillanatig csak nézték egymást, a csend beszédesebb volt minden szónál. Az idősebb ajkai megremegtek, mintha válaszolni akarna, de nem jött ki hang a torkán. Az ezüst hajú lassan leengedte a kezét, hátralépett, ezzel teret hagyva a fiúnak a lenyugváshoz.

— Rendben. Nem kell most eldöntened semmit. Ezt viszont tudnod kellett.

Kaveh egy ideig mozdulatlanul állt, majd szinte alig hallhatóan megszólalt.

— Talán... nem érdemlem meg.

— Talán meg kellene adnod magadnak az esélyt, hogy ezt eldöntsd.

Alhaitham sarkon fordult, ám mielőtt kilépett volna a mosdóból, még visszaszólt.

— Nem akarok kényelmetlenséget okozni a jelenlétemmel, szóval ha úgy érzed, nem tudsz elviselni, akkor nem kell. Majd kiköltözök a cuccaimmal együtt, és nem lesz többé problémád velem. Csak szólj, megoldom.

Azzal kilépett a sötét folyosóra, magára hagyva a szobatársát a kavargó gondolataival.

Kaveh arca egy pillanatra eltorzult a meglepetéstől. Az elhangzott mondatok olyan durván csapódtak a mellkasába, ami miatt pár másodpercig úgy érezte, szinte levegőt se kap. A kétségbeesés, a csalódás mind egy pillanat alatt elárasztotta.

A mosdó szélére támaszkodva zihált. Csak reménykedni tudott; abban, hogy mindez egy eltúlzott vicc, egy részeges pillanat, amit másnapra elfelejtenek; abban, hogy Alhaitham mindent csupán az alkohol hatására mondott, és holnapra visszatér minden a régi kerékvágásba; na meg abban, hogy ez az egész mindössze egy rossz álom.

Azonban legbelül valami azt súgta neki, ez rosszabb, mint amire valaha is számított volna.

—