MINDEN LÉBEN SZOBATÁRS || haikaveh

꧁25. | if this was a movie.

A reggeli napok decemberhez közeledve egyre hidegebbek lettek. Az Akadémia díszesen megvilágított folyosóit, a közösségi terekkel együtt ünnepi fényfüzérek borították be. Kaveh lassú léptekkel haladt az épületben, a már megszokott nyomasztó érzéssel a mellkasában.

Az elmúlt két hétben szinte teljesen elzárkózott, és bár többször látta Tighnarit Cynoval az aulában vagy az udvaron nevetve beszélgetni, képtelen volt odamenni hozzájuk. A magány, amit annyira szeretett, ezúttal nem adott neki vigaszt. Alhaitham hirtelen költözése is csak tovább rontott a helyzetén – a csend, amely egykor pihentető volt, fojtogatóvá vált.

A karácsonyi vásár készülődésének zaja megtörte a korai csendet, az esemény körüli izgalom pedig kicsit megfertőzte őt. A tervező klub, ahol tag volt, felajánlotta segítségét a dekorációkhoz, így rá a díszítő elemek megalkotásának feladata jutott.

Tudta, hogy ez egy esély, egy nagyon minimális társasági életethez, és talán eltereli a figyelmét a fejében keringő gondolatokról. Ám mielőtt bármibe belekezdett volna, először meg akarta oldani a problémáit. Nem akarta elveszíteni az összes barátját a saját bénázásai miatt.

Ahogy az aula melletti kis pihenősarokba ért, meglátta Cynot, aki épp egy halom jegyzetet próbált rendezni az asztalon. Kaveh megállt pár lépésre tőle, gyomra görcsbe rándult, majd egy pillanatig azon gondolkozott, talán inkább jobb lenne hagynia az egészet. Végül azonban összeszedte minden bátorságát a megszólításhoz.

— Cyno, van egy perced?

A fiú felpillantott a jegyzetekből, arca ugyan semlegességet tükrözött, de nem volt ellenséges.

— Persze. Mi a helyzet?

A szőke mély levegőt vett, majd belekezdett a fejben gyakorolt monológjába.

— Sajnálom, ahogyan viselkedtem. Aznap... tudom, elég csúnyán beszéltem veled, és azóta kerültelek, mintha kötelező lett volna, amiért szintén elnézést kérek. Szeretném ha tudnád, hogy nem így akartam.

— Tudod, Kaveh, nem te vagy az egyetlen, aki néha elront dolgokat, viszont te magadnak rontottad el a legjobban. - a sötétebb bőrű fiú letette a jegyzeteit, miközben összefonta a karjait.

Kaveh arca elkomorult, ennek ellenére azonban nem mondott semmit.

— Ne értsd félre, örülök, csak nem kellene folyton bezárkóznod. Sajnálom haver, ne várj tőlem sokat, hisz' tudod, ami a szívemen, az a számon. Mindig ilyen voltam, de azt hiszem ezúttal durvábban fejeztem ki magam, amiért bocsánatot kérek. - a fehér hajú egy halvány mosolyt villantott rá, amely némi reménysugarat adott az idősebb számára.

— Cyno...

— Valami azt súgta, egy kis időre van szükséged, ezért nem próbáltam közeledni feléd az elmúlt hetekben. Kicsit megkönnyebbültem, hogy végre visszakaptam a barátomat.

— Egy hangyányival én is jobban érzem magam. Már kezdtem megijedni, tudod? Képes lettem volna megsértődni, ha a közös éveink semmit sem jelentettek volna neked.

— Te most viccelsz? Tighnarival folyamatosan érted aggódtunk!

— Apropó, nem tudod őt hol találom? - Kaveh zavartan a hajába túrt, mialatt az egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát.

— Mintha Gorouval mentek volna bevásárolni. A bejáratnál megvárhatod őket, viszont ha engem kérdezel, egyáltalán nem nehéz kiszúrni azt a kettőt.

Miután elköszöntek egymástól - most már békés körülmények között -, a szőke rohanva megcélozta a Cyno által említett helyet, ahol aztán lihegve támaszkodott a térdeire.

Legalább tíz perce ácsorgott a bejáratnál, a hideg kövön topogva. Az épületet körülvevő park fái között halkan suhogott a téli szél, néha pedig egy-egy hópehely hullott az orrára, amitől ösztönösen összeráncolta a homlokát.

A távolban megpillantotta Tighnarit és mellette Gorout, akik a főkapu felé közeledtek. A rókafülű fiú épp mesélt valamit, a barátja pedig elmélyülten figyelt, miközben időnként bólintott. Ahogy közelebb értek, Kaveh gyomra egyre inkább görcsbe rándult.

Mikor a két fiatal meglátta őt, a fél-róka azonnal elhallgatott, arckifejezése komolyabbá vált. Gorou, aki láthatóan észrevette a hirtelen változást, érdeklődve nézett rájuk, de nem szólt semmit.

— Te mit keresel itt? - kérdezte Tighnari, miután elég közel értek.

— Beszélni szeretnék veled.

Az elsőéves félrebillentette a fejét válaszképp, és egy pillanatig csak mérlegelte Kaveh szavait. Gorou azonban hirtelen közbeszólt.

— Akkor én most hagylak titeket, később találkozunk, Tighnari.

— Köszönöm, Gorou - biccentett a fekete hajú, majd amint a barátja elindult, a figyelmét teljes mértékben az idősebbre irányította. — Szóval? Mi az, amit mondani akarsz?

— Sajnálom. A múltkor... nem kellett volna így reagálnom. Nem akartalak eltaszítani téged, csak... csak túl sok minden kavargott bennem, egyszerűen nem tudtam, hogyan kezeljem.

Tighnari karba font kézzel hallgatta Kaveh hadarását, és bár nem szólalt meg azonnal, az arca nem tükrözött ellenséges érzelmeket.

— Miért mondod ezt? - kérdezte végül halkan, de a hangjában nem volt ítélkezés, csak kíváncsiság.

— Mert... - a szőke megdörzsölte az orrát, mintha el akarná hessegetni a kínos érzést. — Mert rájöttem, hogy elrontottam. Nem csak ezt a beszélgetést, hanem mindent. Mindenkivel. Cynoval is beszéltem, és most veled szeretnék. Szeretném rendbe hozni.

— Kaveh, amikor legutóbb beszéltünk, azt mondtad, nincs szükséged rám. Azt hiszem, ezt nehéz elfelejteni.

— Nem úgy értettem. Nem is tudom, mit mondtam... Csak képtelen voltam szembenézni veled. Vagy magammal. De ez nem jelenti azt, hogy nem törődöm veled, valójában te vagy az egyik legfontosabb barátom, ezt pedig nem akarom elveszíteni.

— Akkor miért taszítasz el mindenkit, aki fontos neked? - kérdezte végül Tighnari, de nem várta meg a választ. — Elfogadom a bocsánatkérésedet. Nem haragszom. Csak azt szeretném, ha legközelebb nem kellene ilyen messzire jutnod ahhoz, hogy elmondd, mi bánt.

Az idősebb bólintott, mialatt a torkában egy gombóc képződött.

— Megpróbálok változtatni.

— Akkor talán még van remény - válaszolt a rókafülű, ezúttal már egy kis mosollyal az arcán. – Ja, meg ha legközelebb úgy érzed, minden túl sok, legalább ne felejtsd el, hogy vannak barátaid, akik törődnek veled.

Kaveh elmosolyodott, és noha az arca még mindig pírban égett, úgy érezte, a beszélgetések után a szíve egy fokkal könnyebbnek érződött. Talán.

A nap további részét az aula körül töltötte, ahol a vásár előkészítése folyt. Ahogy a tervezői csapattal a dekorációk elrendezését intézte, egy ismerős alakot pillantott meg a tömegben. Alhaitham volt az, a megszokott higgadt arckifejezéssel, kezében jegyzetfüzettel, miközben gondosan felmérte a terepet. Azonnal érezte a szíve gyorsabb ütemű dobogását, azonban képtelen volt elszakítani a tekintetét róla.

A következő pillanatban viszont valami sokkal meghökkentőbb történt. Egy ismerős férfi lépett Alhaitham mellé, könnyed beszélgetésbe merülve vele. A szőke fiú szeme elkerekedett, a szíve pedig szinte kiugrott a mellkasából.

– Apa?!

—