MINDEN LÉBEN SZOBATÁRS || haikaveh

꧁16. | head over heels.

Alhaitham a halántékát masszírozva vonszolta magát a kollégiumi szoba felé, és alig várta, hogy végre egy forró zuhanyt vehessen a hosszú nap után. Az egész délutánját a könyvtárban töltötte, öregebbnél öregebb kötetek után kutatva, de mire észbe kaphatott volna, a sok por addigra már vastag rétegben telepedett a bőrére.

Utálta ezt az időszakot.

Félreértés ne essék, kitűnő tanuló volt, minden tantárgyában igyekezett a legjobbat nyújtani, ezt pedig sem a zárthelyi dolgozatok, sem a vizsga időszakok nem változtatták meg.

A problémája valójában az volt, hogy ilyenkor teljesen megtelt az általában üres könyvtár, a sok zajongás mellett viszont aligha tudott fókuszálni arra, amit épp olvasott.

Alhaitham már a szobaajtó előtt állt, de nem nyitotta ki rögtön. Egy pillanatra csak lehunyta a szemét, miközben mély lélegzetet vett, mintha a túloldalon valamilyen hatalmas kihívás várt volna rá. Ez részben igaznak bizonyult, mert az érzelmei régóta megnehezítették a napjait, egy bizonyos személy miatt.

Ezelőtt sem azért volt távolságtartó, mert nem érdekelte volna, mi zajlik Kaveh körül, épp ellenkezőleg. Rengetegszer kapta magát azon, mennyire érdekli őt a szobatársa, és ezt egyszerűen nem tudta, hogyan kellett volna normálisan kezelnie.

Az érzései néha már olyan zavarba ejtőek voltak, hogy a legjobb megoldásnak az tűnt, ha minél kevesebbet foglalkozik velük. Talán ezért merült el annyira a tanulásban mostanság, hiszen a könyvek, a tények és a rendezettség mindig is menedéket nyújtottak számára a világ elől.

Alhaitham végül egy mély sóhajjal nyitotta ki a kollégiumi szoba ajtaját. A csend szinte megváltásként hullott rá ahogy belépett, a félhomályos térben azonban valami szokatlan fogadta. Kaveh asztalán, szanaszét hagyott halom jegyzetek és tervrajzok között, egy szőke, görnyedt test pihent. Feje lazán az egyik kezére dőlt, míg a másik még mindig egy ceruzát tartott, mintha álmában rajzolna.

A fiatalabb pár percig csak csendben álldogált a bejáratnál, végül viszont öntudatlanul az íróasztalhoz sétált. Szívverése egy pillanatra gyorsabbá vált, amint közelebbről is megvizsgálta az alvó szobatársát.

Kaveh arcát a tompa lámpafény lágyan megvilágította, és pont az békés kifejezés ült rajta, amit Alhaitham minden este elalvás előtt láthatott a szomszédos ágyon. Zavartan megköszörülte a torkát, bár tudta, hogy az idősebb mélyen alszik, így nem fog felébredni.

Nem mintha meg akarta volna zavarni.

Mégis, Alhaithamet valami furcsa érzés kerítette hatalmába, valami, amit legszívesebben elhessegetett volna. Azért kerülte eddig a kettesben maradást a szobatársával, mert egyszerűbb volt - legalábbis ezt próbálta elhitetni magával. A valóság azonban kicsit másnak bizonyult; Kaveh közelsége túlságosan impulzívan hatott rá, azt pedig még ki kellett tapasztalnia, hol vannak azok a bizonyos határok, ameddig tűrni képes.

Csendesen sóhajtott egyet. A helyiség félhomálya kellemesen nyomasztó volt, szinte ösztönözte őt a cselekvésre.

Tekintete a rajzokra siklott, amelyek számtalan javításon átestek a végleges verziójuk eléréséhez. A részletek lenyűgözőek voltak, de a terv mégis félkésznek tűnt. Kaveh minden bizonnyal megint túl sokáig dolgozott, ezért teljesen kimerült.

Alhaitham egy pillanatig habozott. Ez talán nem az ő dolga lenne, mégsem tudott parancsolni a testének.

Az idősebb mindig annyira kitartóan dolgozott, most viszont ott aludt előtte kimerülten, ő pedig szinte ösztönösen mozdult. Óvatosan arrébb tolta a jegyzeteket, ügyelve, nehogy felébressze a szobatársát, odahúzta a saját székét, majd leült az asztalhoz. Magához vett egy ceruzát, és csendben nekilátott a tervek átnézésének.

Pár vonalat kijavított, néhány számítást pontosított, miközben arra is figyelt, nehogy bántásnak tűnjön, hanem szimplán baráti tanácsnak. Nem volt benne érzelgősség, vagy legalábbis ezt mondogatta magának. Csak segíteni akart, semmi több.

De valahol, a gondolatai mélyén, tudta, hogy ez nem teljesen igaz.

Miközben dolgozott, furcsa nyugalom lett úrrá rajta, ami szépen lassan az egész testét elárasztotta. Úgy érezte, újra olyan közel lehet Kaveh-hoz, mint a legelső éjszakán, amikor beköltözött, csak most nem állt közéjük a szoba tátongó üressége, hanem csupán centikre voltak egymástól.

Amikor végzett, Alhaitham hátradőlt, egy rövid ideig pedig újfent a szendergő szőkére sandított. Drámaian egy halk sóhajt hallatott, amelyben egyszerre volt ott a kimerültség és a tanácstalanság savanyú keveréke.

A ceruzát letéve felállt, majd egy plédet terített Kaveh vállára, mielőtt elindult volna a fürdő felé. Legalább ennyit megérdemel.

Gondolatok ezrei száguldoztak a fejében, miközben becsukta maga mögött az ajtót, az arcán egy halvány félmosollyal. Akár az első közös projektjüknek is nevezhetnék a tervet, és előállhatnának valami menő előadással. Na igen, maximum a legvadabb álmaiban.

Ettől a pillanattól kezdve viszont csak rágódni tudott a tettein, a zuhany alól kilépve pedig már egyenesen borzalmas embernek tartotta magát a saját önfejűsége miatt. Mi van, ha Kaveh újra megutálja azért, mert tönkretette a terveit? El kell tűntetnie őket, mielőtt kitudódna, hogy belepiszkált a számolásokba, sőt a rajzokba is.

Alhaitham hanyagul a vállára dobott törölközővel, a hajából még csöpögő vízzel lépett ki a fürdőből, de az agya egy percre sem állt le. Egyre csak azon kattogott, miként fogja helyrehozni azt, amit tett. Félt Kaveh reakciójától, és majdnem biztos volt egy esetleges félreértsben is, amit végképp meg kellett akadályoznia. Nem akarta, hogy azt higgye, kritizálni próbálta. Isten ments, ha valaki tisztában volt az idősebbik tehetségével, az pont ő volt.

Szerencsére, a szőke még mindig aludt. A fiatalabb néhány percig csak némán figyelte őt, majd határozott léptekkel az asztalhoz sietett. A jegyzetek még ott voltak, ahol hagyta őket. Egy pillanatra megérintette az egyik lap szélét, mintha vívódna, aztán halkan kifújta a levegőt. Végül gyors, határozott mozdulatokkal elkezdte visszarendezni a jegyzeteket az eredeti állapotukba.

Igaz, még hezitált, de óvatosan a kupac aljára rejtette a saját javításait. Ez nem az én dolgom.
Azzal bocsánatkérésképp, óvatosan eligazította a plédet Kaveh vállán.

— Majd te megoldod – motyogta halkan, amíg hátrált egy lépést. Nem akart tovább beavatkozni, sem önzően bizonyítani. Ha a szobatársának segítségre lesz szüksége, kérni fogja, ő pedig ott lesz, és mindenben a legjobbat fogja nyújtani.

—

-megjegyzés:
btw szeretnétek gyakoribb fejezet update-eket? kinda végeztem a vizsgáimmal, szóval tudnék gyakrabban kitenni részeket, ha lenne rá igény 🥹