MINDEN LÉBEN SZOBATÁRS || haikaveh

꧁28. | talk too much.

Kaveh idegesen járkált a kollégiumi szobában, miközben ujjait a hajába túrta, mintha ez segített volna lecsillapítani a benne tomboló káoszt. A kisméretű szoba szinte fullasztóvá vált, ahogy rendületlenül rótta a köröket, mégsem bánta. Tudta, Alhaitham bármelyik pillanatban ott lehetett, és ez az egy gondolat tartotta össze a szétzilálódni készülő idegeit.

Amikor kopogás hallatszott, a szíve hevesen kalapált, sőt, majdnem kiugrott a helyéről. Gyorsan odalépett az ajtóhoz, majd kinyitotta. Miután betessékelte a várt vendéget, néma csend telepedett közéjük.

— Szóval... - kezdte az ezüst hajú, mialatt az asztalon heverő jegyzetfüzetre pillantott. — Ezért hívtál ide? Hogy visszaadd ezt?

— Mi másért?

Alhaitham halványan elmosolyodott, mintha már tudná, mi következik.

— Ez egy elég gyenge kifogás, még tőled is - dünnyögte, ahogy a füzethez sétált. Kezébe vette, majd a kijárat felé indult. — Ha ennyi volt, akkor megyek.

— És ha az volt? Egy béna kifogás? Mi van, ha csak akartam egy ürügyet, hogy beszélhessek veled?! – csattant fel Kaveh, a hangja remegett a düh és a kétségbeesés keverékétől. – De te soha, soha nem könnyíted meg a dolgot, igaz? Mindig higgadt vagy, mindig logikus, mintha az egész világ csak egy sakktábla lenne, ahol te irányítasz minden lépést!

A fiatalabb lassan, gondosan visszatette a jegyzetfüzetet az asztalra, majd felnézett a szőkére. A tekintetében nem volt ítélkezés, de a szavai élesnek hatottak.

— Mit vársz tőlem, Kaveh? Hogy újra kiöntsem minden érzésemet, csak mert te nem tudsz mit kezdeni a sajátjaiddal?

— Nem erről van szó! Egyszerűen csak... egyszerűen csak azt akarom tudni, hogy még mindig úgy érzel-e irántam!

— És ha nem akarom elmondani? - kérdezte az ezüst hajú halkan, azonban a hangjában volt valami, ami a másik fiúnak még jobban fájt, mint bármelyik szúrós megjegyzés.

— Persze, mindig minden annyira bonyolult nálad, igaz? Csak azt mondd meg, hogy még mindig törődsz-e velem vagy sem!

Alhaitham arca egy pillanatra megmerevedett.

— Törődöm veled. Mindig is törődtem. Viszont te... - fáradtan sóhajtott, miközben a tekintete hirtelen vádlóvá vált. — Te vagy az, aki képtelen eldönteni, mit akar. Egyszerűbb engem hibáztatni, ugye?

— Tényleg azt hiszed, hogy ezt csinálom? Hogy csak játszom veled?

— Én vagyok az, aki hosszú idő óta próbál közel kerülni hozzád, és mit kapok hálád jeléül? Kidobsz az életedből!

— Nem dobtalak ki sehonnan, te döntöttél úgy, hogy kilépsz!

— És veled mi a helyzet? - most már a fiatalabb hangja is megemelkedett. — Mindig azt várod, hogy én legyek az, aki megteszi az első lépést! Mikor fogsz végre valami helyeset is cselekedni, ahelyett, hogy csak tönkreteszel mindent?!

Ez a mondat olyan volt, mintha villám csapott volna közéjük. A szoba levegője vibrált az érzelmektől, és mindketten zihálva bámultak egymásra.

— Tudod mit? - a szőke diák hangja hirtelen halkabbá vált, de a fájdalom továbbra is ott csengett benne. — Lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy én rontottam el mindent. De most... most nem fogok hátrálni.

— Akkor mondd - Alhaitham szavai szikrákat szórtak a másik felé. — Mi az, amit ennyire el akarsz mondani?

Kaveh szemei megteltek könnyekkel, viszont nem hagyta, hogy ez elterelje a figyelmét.

— Ez az egész arról szól, hogy nem akarom, hogy elmenj. Nem akarom, hogy kisétálj az életemből, mintha semmi sem történt volna. Mert történt! Túl sok minden történt, és én... én képtelen vagyok ezt magamban tartani tovább.

Az ezüst hajú nem válaszolt, csak figyelte őt. A teste nem feszült már a haragtól, ami hirtelen fellobbant benne, inkább csak kimerültnek érezte magát.

— Tudod, hogy mi vagyok? Egy önző idióta, aki mindig mindent elront. De soha, soha nem gondoltam volna, hogy te... hogy mi... - Kaveh zavartan megdörzsölte a homlokát. — Te voltál az egyetlen, aki mellettem volt. Akkor, amikor senki más nem értett meg, sőt még akkor is, amikor saját magamat sem értettem.

Hangja egyre érzelmesebbé vált, a szavak pedig szinte ömlöttek belőle.

– Alhaitham, én mindent megtennék érted. Ha azt mondanád, hogy térdeljek le és könyörögjek a bocsánatodért, megtenném. Ha azt mondanád, hogy tűnjek el az életedből, mert látni sem akarsz, talán az lenne életem legnehezebb dolga, de mégis megtenném. Mert te... te jelentesz mindent. És azt hiszem, hogy soha nem is értettem ezt meg igazán, amíg el nem mentél.

A szőke fiú mély levegőt vett, majd egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha erőt gyűjtene.

– Én csak azt akarom, hogy tudd, mennyit jelentesz nekem. Te vagy az egyetlen ember, aki mellett tényleg önmagam lehetek, és ez ijesztő, mert soha senki nem nézett rám úgy, mint te. Senki nem látott át rajtam úgy, ahogy te teszed. És én... nélküled képtelen vagyok felismerni magamban azt, amit te látsz, ezért szükségem van rád. Ha ez az egész azt jelenti, hogy minden hibámat újra és újra meg kell bocsátanod, akkor tényleg térden állva fogok könyörögni érte. Ha azt akarod, hogy teljesen megváltozzak, akkor megpróbálom. Csak kérlek, ne menj el.

Alhaitham arca megmerevedett, ám a szemei mélyen az előtte lévő arcot tanulmányozták, minden egyes szót elraktározva magában. Végül, mikor Kaveh már azt hitte, hogy a csend megőrjíti, az ezüst hajú lassan felemelte a kezét, majd gyengéden megérintette a karját.

— Túl sokat beszélsz, Szöszi - suttogta halkan.

Mielőtt a másik fiú reagálhatott volna, előrehajolt, és gyengéden megcsókolta.

A világ megállt. Kaveh szemei először kitágultak a döbbenettől, aztán lassan lehunyta őket, végül pedig zavartan viszonozta a csókot. Az érzés egyszerre volt mindent elsöprő, mégis megnyugtató. Zavartan tapogatózott kapaszkodó után - mivel a térdei az összecsuklás szélén álltak -, ami a fiatalabb karjait jelentették számára.

Amikor elváltak egymástól, Alhaitham arcán egy apró mosoly jelent meg.

— Ennyire egyszerű volt - jegyezte meg dünnyögve, miközben még mindig erősen tartotta a szőke fiút, aki csak kábán bámult rá, majd halkan felnevetett.

— Te... te tényleg megőrjítesz.

— Talán ezért találkoztunk - válaszolta a fiatalabb, ahogy egy lágy csókot nyomott a szobatársa kézfejére. — Kaveh...

— Hm?

— Még mindig őrülten szerelmes vagyok beléd.

—