MINDEN LÉBEN SZOBATÁRS || haikaveh

꧁26. | imgonnagetyouback

Kaveh földbe gyökerezett lábakkal bámulta a bizarr jelenetet, ugyanis csöppet nehezére esett feldolgozni a látottakat. Az apja, ennek ellenére, hamar kiszúrta a fiát, és heves integetésbe kezdett, amellyel magához szándékozta invitálni. A diák zavartan elindult felé, mivel egy kicsit kínosnak érezte a szituációt.

— Kaveh! Örülök, hogy látlak! - köszöntötte az apja.

— Én is, de mit keresel itt?

— Épp Alhaithamnek magyaráztam a bódék elhelyezési tervét. Tudod, elvállaltam, hogy a cégem bérbe ad néhányat az Akadémia számára. Praktikus, stabil darabok, ráadásul könnyen összeszerelhetők.

— És pont vele kell ezt megbeszélned? - kérdezte a szőke élesebb hangon, mint szerette volna. Pillantását a fiatalabb felé fordította, aki most is nyugodt, sztoikus arccal állt, mintha a világon semmi sem tudná kizökkenteni.

— Igen, vele - válaszolt az apja könnyedén. — Ő a projektvezető ezen a területen. Egyébként nagyon kompetensnek tűnik, jó választás volt az Akadémia részéről.

Erre kisebb dünnyögés hallatszott válaszul, majd Alhaitham szólalt meg, a szokásos monoton hangsúllyal.

— Nos, örülök, hogy újra találkoztunk. Mostantól egy csapatban fogunk dolgozni a vásár előkészítésén.

— Mi?

— Ez volt a kijelölt feladatod, nem? - az ezüst hajú hangjában nem volt semmilyen érzelem, csak egyszerű tényközlés. — A tervezői csapat vezetője vagy. Az apád bódéi kulcsfontosságúak, így mindkettőtökre szükség van.

Kaveh mély levegőt vett, hogy ne robbanjon.

— Hát persze... - préselte ki végül magából.

Az aula közepén álltak egy nagy asztal körül, amin tervrajzok meg dekorációs elemek hevertek szanaszét. Alhaitham pontosan és precízen magyarázta a feladatokat, mintha csak egy matematikai egyenletet oldana meg. Az idősebb eleinte némán hallgatott, időnként szkeptikus pillantásokat vetve rá, de kénytelen volt elismerni, hogy a másik logikus hozzáállása segítette a munkát.

A mellkasát szorító nyugtalanító érzés viszont nem hagyta őt levegőhöz jutni. Amikor egyedül maradtak a félkész bódék között, a csend, ami beállt, egyszerre volt fojtogató és vibráló. Kaveh végül nem bírta tovább.

— Miért csinálod ezt? - kérdezte hirtelen. A szavai kiszakadtak belőle, mielőtt igazán átgondolhatta volna.

— Mégis mit?

— Ezt az egészet. Az apámmal, a bódékkal, velem... Mit akarsz elérni?

A fiatalabb ekkor végre felemelte a fejét, és a tekintete egyenesen a szőkére szegeződött.

— Talán azért, mert ez a dolgom.

— Ne már, Alhaitham. Tudom, hogy nem szoktál velem ilyen... közvetlen lenni. - vetette oda Kaveh, miközben a karjait keresztbe fonta maga előtt. — Főleg amióta...

— És ez zavar téged?

— Nem ez a legjobb szó rá. Csak nem értem az egészet. Kiköltözöl, levegőnek nézel, majd ezek után beédesgeted magad az apám mellé, mintha bosszút akarnál állni rajtam. Szerinted én hogyan érzem magam?

Az ezüst hajú némán a padlóra szegezte a tekintetét, viszont nem szólt semmit. Néhány idegörlő perc után elmotyogott egy 'sajnálom'-ot, majd újra a terveknek szentelte minden figyelmét.

Ahogy telt az idő, Kaveh szerencsére észrevétlenül kezdte jobban érezni magát. A kínos, feszült légkör apránként oldódni látszott, bár a fiatalabb stílusa ugyan olyan maradt, mégis, valahogy megnyugtatóvá vált a jelenléte. Az a fajta stabilitás, amit a szőke hiányolt az életéből.

Egy ponton, amikor egy bódé tetejére kellett felhelyezni a díszeket, Alhaitham felnézett rá, és egy pillanatra találkozott a tekintetük.

— Meg tudod fogni? - kérdezte, miközben egy díszes füzért tartott a kezében.

A fiú válaszként bólintott, de a mozdulata lassúra sikerült. Amikor átvette a füzért, az ujjaik röviden összeértek. A gesztus teljesen hétköznapi volt, de az idősebb érezte, ahogy egy pillanat alatt végigfut rajta a jól ismert melegség, amit majdnem teljesen elfelejtett milyen érzés, a szobatársa hiányában. A bőrének érintése váratlanul puhának és hűvösnek tűnt, mégis bizsergést hagyott maga után.

Kaveh a szemébe nézett, majd meglepve tapasztalta, hogy Alhaitham is viszonozza a pillantását, bár a szokásos ridegség most hiányzott belőle. A türkiz szempár ezúttal csendes volt, szinte olvasni lehetett benne, ahogy figyelmesen nézte őt.

— Biztos, hogy fel tudod rakni? - szólalt meg végül a fiatalabb, elhúzva a kezét. A hangja nyugodt volt, de mintha egy leheletnyi bizonytalanság érződött volna benne.

— Igen, persze.

Őszintén, próbált a munkára koncentrálni, azonban a gondolatai folyton visszatértek ahhoz az apró érintéshez. Ahogy a füzért óvatosan felhelyezte a bódé tetejére, Alhaitham a másik oldalon állt, némán figyelve őt, kezében egy másik dísszel.

A szőke fiú szíve hevesen vert, ám ezúttal pontosan tudta miért. Meglehet, már nem voltak olyan közeli barátok, sőt, az utóbbi időben teljes mértékben eltávolodtak egymástól, viszont ahogy ott dolgoztak egymás mellett, újra realizálta, valójában mennyire odáig volt a fiatalabb diákért. Hosszú idő után úgy érezte, a köztük lévő falak végre leomlottak, mégha csak egy kis időre is.

Amikor végzett, lelépett a létráról, Alhaitham pedig szinte azonnal mellette termett. Egy díszítés elcsúszott a bódé szélén, amit egy gyors mozdulattal megigazított, majd ismét a szőkére pillantott.

— Szép munka - motyogta halkan, kissé zavartan.

Az idősebb megköszörülte a torkát, hogy elnyomja az arcába szökő pírját.

— Köszönöm. Te is... egész jól koordinálsz.

Az ezüst hajú felvonta a szemöldökét, mintha nem tudná eldönteni, bóknak szánta-e a megjegyzést, de végül halványan elmosolyodott. Kaveh ezt az apró gesztus olyan régen látta már, hogy képtelen volt nem bámulni. Borzasztóan hiányolta a szobatársát.

Abban a pillanatban még valamit realizált. Ez nem csupán egy kellemes együttműködés volt; a másik fiú stabilitása, nyugalma, na meg az a különös, szinte észrevétlen figyelem, amelyet felé irányított, olyan fontossá vált számára, amire sose számított volna.

Amint a nap végén távolabb került tőle, észrevette, mennyire hiányzik neki az a csendes, mégis erőteljes jelenlét. Ezúttal nem hagyhatta figyelmen kívül az érzéseit. Ha változtatni akart az életén, és igazán közel engedni magához valakit, akkor az a minden lében kanál Alhaitham volt az, aki mindig ott volt ahol ő, mindig mindenről tudott, ráadásul mindig számíthatott rá.

Miközben az akadémia kijárata felé tartott, a döntés megszületett a szívében. Meg fogja próbálni visszahozni a szobatársát az életébe, nemcsak jövőbeli munkatársként, hanem valami sokkal fontosabbként.

Végre képes volt kimondani azt, amit egészen idáig tagadni, majd elfojtani próbált.

Teljes szívéből szerelmes volt.

—