MINDEN LÉBEN SZOBATÁRS || haikaveh

꧁19. | linger.

Az Akadémia kollégiumának épülete elöregedett és megbízhatatlan volt, főleg a november beköszöntével. Az este csendjét egy hirtelen kattanás törte meg, majd minden fény kialudt. A ventilátor is megállt, a szobát pedig sötétség ölelte körül.

— Na, ez remek! – fakadt ki Kaveh, miközben a lámpához lépett. — Egyik pillanatról a másikra elmegy az áram! Ez a hely kész katasztrófa! - Az Akadémia rangos neve mögött álló valóság gyakran dühítette fel; az infrastruktúra, mint mindig, újra csalódást okozott.

— Talán inkább érdemesebb lenne alkalmazkodni az helyzethez, mint bosszankodni rajta. - jegyezte meg Alhaitham a szokásos, tárgyilagos hangján. Az íróasztalánál ülve a személyes kis noteszébe írogatott valamit, amit most már nem tudott folytatni.

— Te mit tudsz erről? Nem mitha téged zavarna bármi is! - vágott vissza az idősebb, mérgesen összeborzolva a haját. — Van itt egyáltalán valami, amivel ki lehetne világítani ezt a sötétséget?

A szobatársa szótlanul felállt, majd az egyik konyhapult feletti polchoz sétált. — Egy pillanat.

Pár perc múlva egy illatgyertya halvány, lobogó fénye tette meghittebbé a szobát, Kaveh pedig egyre mélyebb gondolatokba merült. A lángot figyelve hirtelen eszébe jutott minden az első napjukról – és vele együtt az a kínos jelenet, amikor Alhaitham beköltözött.

— Ez a gyertya... - kezdte halkan, ám a hangja szinte azonnal elcsuklott. Egy pillanatig nem nézett fel, csak az asztalon pislákoló fényt figyelte, mintha attól remélne bátorságot.

—Igen? - kérdezte a fiatalabb, aki újra a notesze lapjait forgatta, most azonban letette, hogy teljes figyelmével koncentrálni tudjon.

— Csak... eszembe jutott, amikor hoztad - folytatta Kaveh, kicsit túlságosan is hirtelen lendülettel, a zavartsága leplezése végett. — Az a nap, amikor beköltöztél...

Alhaitham csendben várta a folytatást, szokásos higgadt tekintetével, ami ráébresztette a szőkét, mennyire különböznek egymástól. Ez a nyugalom most még jobban zavarba hozta őt. Mikor lett ez a mimóza másodéves ennyire érett és összeszedett?

— Tudod, amikor... amikor rám estél. - próbálta meg kicsit hárítani a felelősséget, de azonnal rájött, ez mennyire nevetségesen hangzik.

— Kijavítanálak. Te estél rám. - a megjegyzés monoton stílusban hangzott el, de a fiatalabb szája szélén egy apró mosoly jelent meg.

Kaveh arca azonnal enyhe vörös színt öltött, és hevesen gesztikulálni kezdett.

— Az csak azért történt, mert megbotlottam a szőnyegben! Különben is, ki hoz magával egy gyertyát a kollégiumba?!

— Az, aki előre gondolkodik. Meg aki nem akar teljes sötétségben ülni, amikor áramszünet van.

— Ez... nem számít! - próbált visszavágni az idősebb, viszont a szavai egyre kevésbé tűntek meggyőzőnek. Próbálta elfordítani a tekintetét, de érezte a szobatársa vizslató tekintetét, ez pedig még kínosabbá tette számára a helyzetet.

— Nem számít? - tudakolózott tovább az ezüst hajú, félrebillentett fejjel. — Akkor miért hoztad fel? Úgy tűnik, hatással volt rád az a nap.

— Hatással?! Nem, én... - Kaveh a kezével az arcát takarta, miközben gyorsan keresett valami elfogadható választ, azonban semmi sem jutott eszébe. — Csak azt akartam mondani... tudod... az egész abszurd volt!

— Abszurd? - ismételte Alhaitham, egyértelműen szórakozottan. — Abszurdabb, mint most arra gondolni, hogy az ágyamon landoltál, plusz majdnem eltörted a gyertyámat?

Erre a szőke fiú arca csak még inkább elvörösödött.

— Nem landoltam! És nem törtem el! Csak... hagyjuk! - csattant fel, majd gyorsan elfordult a gyertya felé, ami hirtelen a világ legérdekesebb dolgának tűnt.

Alhaitham egy nagy sóhajjal felállt a székéből, egy pillanatra azonban elgondolkodott.

— Tudod, néha jobban aggódsz a múlt miatt, mint kellene. Talán azért, mert tényleg sokat jelentett neked?

— Mi?! - Kaveh szinte felugrott a kanapéról, majd visszahuppant. — Na ez a teljesen abszurd! Abszolút semmit nem jelentett! Sőt, egyenesen feldühített!

— Valóban? Ha most esnél rám, mennyiben különbözne a kettő?

Az idősebb zavartan dörzsölte a homlokát, de amint lopva Alhaithamre pillantott, és látta azt az őszinte, meleg mosolyt az arcán, valahol mélyen érezte, hogy talán mégsem bánja annyira a kialakult helyzetet.

Később, amikor lefekvéshez készülődtek, a gyertya átkerült Kaveh éjjeliszekrényére - amihez ő maga ragaszkodott. A diák az ágyában fekve merengett, az apró lángot bámulva, mert valamiért képtelen volt elaludni. A fiatalabb még utoljára ellenőrizte, hátha visszajött az áram, viszont csalódnia kellett, így ő is a saját ágya felé vette az irányt.

— Vajon ha nem én lennék a szobatársad, nyugodtabban tudtál volna beilleszkedni?

Alhaitham megállt, majd lassan megfordult. Nem volt biztos benne, hogy a szőke magában motyogott, vagy neki címezte-e a mondatot.

— Azt nem tudhatom. Most viszont te vagy itt, és csak ez számít. - A válasz egyszerűnek hangzott, de valami mélyebb tartalom csengett benne.

— Ülj le - intett hirtelen Kaveh, mintha nem akarná a másik távozását. A fiatalabb szó nélkül leült az ágy szélére, az apró láng pedig játékosan lobbant közöttük, így kezdődött a beszélgetés.

—

— Sosem gondoltam volna, hogy ennyire gyenge leszek - suttogta az idősebb az önmarcangoló gondolatmenete lezáró mondatát, miközben tekintetét a gyertyalángra szegezte. A hangjában ott csengett a fájdalom, amit talán évek óta nem mondott ki hangosan. — Még mindig úgy érzem, minden, amit építek, bármikor összeomolhat.

Alhaitham némán figyelte. A szavai általában gyorsak és élesek voltak, most azonban valamiért nem találta őket. Egy része azt akarta mondani, hogy az idő mindent helyrehoz, a veszteség is része az életnek. Valahol mélyen viszont tisztában volt vele; ez a pillanat nem a szavakról szólt.

Kaveh keze finoman remegett, ahogy a takaró szélét morzsolgatta, a fiatalabb figyelmét jelenleg ez kötötte le. Lassan felemelte a saját kezét, ám egy pillanatra megállt a levegőben. A mozdulat már nem volt idegen számára, de a helyzet igen. Nem volt biztos benne, hogy a szobatársa elfogadná ezt a gesztust.

Az idő mintha lelassult volna, amint Alhaitham ujjai egy pillanatra közelebb kerültek a hófehér, remegő ujjakhoz. A gyertya lángja tükröződött a szemeiben, amelyek az érzelmek és a racionális gondolkodás határán egyensúlyoztak.

Eközben a másik fiú megérezte a mozgást. A beszélgetés eleje óta először nézett fel, így a rozsdavörös pupillái szinte varázslatosan csillantak meg a halovány fényben. A tekintete nem volt ítélkező, csupán nyitott, egy szóval; őszinte. Ez a pillanat valami megfoghatatlanul mélyet jelentett mindkettőjük számára.

— Nem kell mondanod semmit. - suttogta Kaveh halkan, majd halványan elmosolyodott. — Csak... maradj itt.

Alhaitham végül hagyta, hogy az ujjaik finoman súrolják egymást, ezután pedig teljesen összeérjenek. Nem volt benne semmi hivalkodó, semmi túlzás. Egy egyszerű érintés, ami több volt minden szónál.

—