MINDEN LÉBEN SZOBATÁRS || haikaveh

꧁14. | falling for ya.

A másnap Kaveh számára borzalmasan telt.

Először is, csak Dehya szavai visszhangoztak a fejében, másodszor, elhagyta a szoba kulcsát, és kénytelen volt az ajtó előtt ücsörögni addig, amíg Alhaitham vissza nem tért az óráiról, harmadszor pedig – ez bizonyosodott mind közül a legrosszabbnak –, egy kioktató monológot kellett végighallgatnia a szobatársától, hogy miért kellene figyelmesebbnek lennie.

— Ne már, Alhaitham, úgy csinálsz, mintha direkt vesztettem volna el azt a nyamvadt kulcsot! – Kaveh puffogva sétált be az előszobába, ahol a táskáját könyörtelenül a szőnyegre hajította.

— Őszintén, csak reménykedni tudtam benne, hogy nem erről van szó.

— Remélem, ezt viccnek szántad – az idősebb fáradtan lerogyott a kanapéra, majd egy hosszú lélegzetvétel után a plafonra szegezte a tekintetét.

— Vedd aminek akarod.

Alhaitham komótosan magához vett egy bögrét, amibe a termoszából forró vizet öntött, és az egyik fiókból pár teafilter is előkerült.

— Holnap elmegyek új kulcsot kérni.

Miután percek múlva sem érkezett válasz, Kaveh a fiatalabb felé fordult, aki már elmélyülve a hálószoba felé kezdett cammogni.

— Várj! – a szőke villámgyorsasággal felpattant a helyéről, azzal a céllal, hogy elkaphassa a szobatársát, szerencséjére pedig sikerrel is járt. — Miért vagy ma ilyen?

— Ezzel mire célzol?

— Eddig elkerültél, ma meg már kioktatsz és beszélgetünk? Ha csak egy elhagyott kulcs kellett hozzá, szólhattál volna előbb is!

— Megsajnáltalak, ennyi az egész – Alhaitham szemei kimérten végigjárták az idősebb arcát, miközben egy lépéssel közelebb lépett hozzá. — A kulcsról meg majd én gondoskodom.

— Felőlem rendben, de van egy feltételem – Kaveh ujjai olyan görcsösen szorították a szobatársa karját, mintha attól félt volna, hogy bármelyik pillanatban eltűnhet. — Mostantól legyünk beszélő viszonyban.

Alhaitham arca enyhe meglepettséget tükrözött, viszont egy pillanat leforgása alatt rendezte is a vonásait. Nagyokat pislogva próbálta feldolgozni, mi történt pontosan.

— He? – mentségére szóljon, ennél értelmesebb kérdés nem jutott eszébe a pillanat hevében.

— Mi van, elvitte a cica a nyelved? – Kaveh egy szemforgatás után megragadta Alhaitham ingjét a nyakánál fogva, majd még közelebb húzta magához a fiatalabbat. — Figyelmeztetlek, ha ezek után is levegőnek fogsz nézni, nagyon megbánod.

Ezután olyan hirtelen engedte el Alhaithamet, mint ahogy elkapta, és mire kettőt pisloghatott volna az ezüst hajú, Kaveh már a kávéfőzője mellett legyeskedett.

— Amúgy hallottam pár sztorit rólad.

— Milyeneket? – miután Alhaitham hiába várta a folytatást az idősebbtől, kénytelen volt visszakérdezni.

— Ilyet és olyat is.

— Egek, mondták már neked, hogy nem tudsz normálisan beszélgetni másokkal?

Kaveh háttal a pultnak támaszkodott, miközben keresztbe fonta a karjait maga előtt, így most szemben állt Alhaithammel, aki zavarában egyik lábáról a másikra billenve toporgott.

— Talán igen, talán nem – a szőke ráérősen belekortyolt a kávéjába, miközben csintalanul mosolyogva bevallotta magának, hogy a szobatársa piszkálása kifejezetten jól elszórakoztatja őt.

— Engem is érdekelne pár történet veled kapcsolatban, de inkább majd akkor beszéljünk, ha hajlandó leszel normális mondatokban válaszolni – azzal Alhaitham sértetten sarkon fordult, a következő pillanatban pedig hangosan csapódott a hálószoba ajtó, így a szőke már csak a hűlt helyét bámulhatta.

— Legalább hajlandó beszélni velem.

Kaveh hirtelen a szájára tapasztotta a kezét, és teljesen összezavarodva meredt maga elé. Mégis, min vigyorog ennyire?

Oké, imponált neki Alhaitham zavara, meg nyilván az, hogy érdeklődött iránta a múltjával kapcsolatban, mivel amióta az Akadémián tanult, nem sok ilyen emberrel találkozott. Persze, Cynot leszámítva. Viszont, hova ez a nagy lelkesedés?

Az rendben van, ha izgatott egy új barát szerzése miatt, de keresztül ment volna mindenen Cyno barátságáért is?

Talán Alhaitham más volt, ezért szenvedtek egymással több, mint egy hónapon keresztül.

Egyértelműen más volt.

Ők szobatársak, együtt laktak.

De vajon normális, ha egy szobatárs miatt furcsa ütemben dobog az ember szíve?

Kaveh torka elszorult. Mély lélegzetet kellett vennie, hogy valamennyire uralni tudja a gondolatait, amelyek össze-vissza cikáztak. Egy szobatárs. Semmi más. A szíve még mindig gyorsabban vert, ahogy újra és újra végiggondolta a beszélgetést Alhaithammel. Egyszerű, jelentéktelen csevej volt, legalábbis kívülről annak tűnt.

Ahogy a kanapéra rogyott, megpróbált összeszedni néhány használható érvet magában, hogy miért nem normális az az érzés, ami most hirtelen felszínre tört benne. Talán csak kimerült, hiszen az egész napos stressz, meg egy kulcs utáni hajsza után az ember érzelmileg túlfűtötté válhat.

Vagy talán csak az újdonság varázsa, hogy végre nem teljesen hideg és távolságtartó vele szemben a fiatalabb. Ez normális, nem igaz? Az emberek társas lények, vágynak mások figyelmére. Kivéve, hogy a legtöbb ember nem pirul el attól, ha a szobatársa érdeklődik iránta.

Kaveh idegesen túrt bele a szőke hajába.

Mi akar ez lenni? Egyszerűen nevetséges.

Mégis, amint eszébe jutott az a pillanat, amikor Alhaitham közelebb lépett hozzá, szinte magán érezte a fiú hűvös, kimért tekintetét, mintha valami meleg hullám söpört volna végig rajta.

Elhessegette a gondolatot, majd a kávéja után nyúlt, de az már réges-rég kihűlt, így inkább letette az asztalra. Az órára pillantott; késő volt. A hálószobából sem szűrődött ki semmi hang, Alhaitham is biztosan aludt már. Kaveh halkan felsóhajtott miközben felállt, és elindult a fürdő felé, hogy lezárja ezt a különösen kaotikus napot.

Ahogy elhaladt a zárt ajtó előtt, megállt. Azon kapta magát, hogy néhány pillanatig csak bámulta az ajtót.

Vajon mit csinál most? Olvas, ahogy szokott? Vagy tényleg alszik? Miért érdekel ez engem ennyire?

Fejét csóválva indult tovább, de a gyomrában ott maradt az a szorongató érzés, amely az elmúlt órákban állandó társává vált.

—