MINDEN LÉBEN SZOBATÁRS || haikaveh

꧁20. | blondie.

A gyertya már csak halványan pislákolt az éjjeliszekrényen, amikor Kaveh lassan magához tért. A szobában hideg volt, a korai fények alig hatoltak be a vastag függönyök mögé, ráadásul továbbra is az áramkimaradásból fakadó, nyomasztó csönd uralkodott.

Az este emlékei szinte azonnal megrohanták a fejét; a gyertyaláng lobogása, a csendes, mély beszélgetés, a szavak, amiket talán nem kellett volna kimondania, meg az az érintés, amely ott lüktetett az ujjbegyeiben, mintha azóta sem múlt volna el.

Gyorsan lehunyta a szemét, majd a takaró alá bújt - ezzel akarta távol tartani a zavaró gondolatokat. Csak egy pillanat volt. Semmi különös. Akárhogy győzködte magát, a szíve mást súgott.

A szoba másik végéből halk lapozás hangja szűrődött át. Az idősebb résnyire kikukucskált a rejtekéből, legnagyobb meglepetésére pedig Alhaitham már felöltözve ült az ágyán. Irigylésre méltó nyugodtsággal firkálgatott a noteszébe, mint aki szerint semmi különleges nem történt az este folyamán.

— Felkeltél? - kérdezte, amint érzékelte Kaveh motoszkálását.

— Nem mintha sok választásom lenne - morogta az idősebb, miközben kikecmergett az ágyból. Egy pillantást vetett a lámpa, majd az ablak felé. – Az áram még mindig nincs visszakapcsolva?

— Úgy tűnik, nem.

A szőke fiú bosszankodva kullogott ki a kávéfőzőhöz. A kávé volt az egyetlen dolog, ami reggelente kihúzta őt az álom és az ébrenlét közti kábulatból.

Bekapcsolta a készüléket, ám amíg a víz bugyogni kezdett, egy futó pillantást vetett a hálószoba ajtajára. Az este utolsó perceinek emléke ismét felbukkant a lelki szemei előtt, ezúttal viszont nem tudta elhessegetni.

— Reggelizni kéne - szólt magához, ezzel megtörve a cikázó gondolatait. – De itt semmi nincs.

— Akkor irány reggelizni - vetette fel Alhaitham, aki olyan hirtelen bukkant fel a bamba diák mellett, hogy észre sem vette, ezért ijedten megrezzent.

— Az ebédlőbe? Nagyszerű. Biztos csupa vidám arc vár ott ránk - fintorodott el a szőke a kávéját kavargatva, de valójában örült a legapróbb kimozdulásnak, ebből a hideg, sötét szobából.

A kollégium közös konyhája mellett volt az ebédlő, ami már a szokásos reggeli zsivajba burkolózott. A pultoknál diákok sürögtek-forogtak, néhányan a reggelijüket készítették, mások a kávéjukért hadakoztak. Kaveh undorodva nézett végig a helyiségen.

— Ezt nem fogom túlélni - motyogta, miközben igyekezett egy kevésbé zsúfolt sarkot találni. Ilyen tájban volt a legnagyobb forgalom, a tömeget pedig mindennél jobban utálta.

A fiatalabb ezzel szemben teljes nyugodtsággal választott egy kisebb asztalt, ahol helyet is foglalt.

— Az emberek azért jönnek ide, hogy enni tudjanak, nem ítélkezni.

— Tudom, de attól még nem lesz kevésbé bosszantó.

Miután mindketten összedobták a reggelijüket, és csendesen fogyasztották azt, Kaveh lopva oldalra pillantott. Alhaitham figyelmét teljesen lekötötte a tányérja, mintha nem is érzékelné az ő jelenlétét. Ez is bosszantotta.

— Egyébként... - szólalt meg végül a szőke, mellékesen bedobva a kérdést. – Neked nem jelentett semmit?

— Mire gondolsz?

— Csak... a gyertyás dolog. Meg a... - inkább elharapta a mondatot, és beleharapott a szendvicsébe.

— Az, hogy őszinte voltál?