MINDEN LÉBEN SZOBATÁRS || haikaveh

꧁9. | useless.

— Ma is kaptál valamit? - hajolt át Gorou a szobatársa válla felett, miközben halkan kuncogni kezdett.

— Aha...

— Na és, most mire esett a titokzatos hódolód választása?

Tighnari egy fáradt sóhaj után átnyújtotta a bonbont a kíváncsiskodó barátjának, amit eredetileg egy szív alakú dobozban kapott. Gorou jóízűen elmajszolt egy darabot, majd grimaszolva felnyalábolta az egészet, tudván, úgyis rámarad az eltakarítása.

Alig két hét telt el évkezdés óta, de már megtalálta a szobatársát valami bolond félnótás, aki minden reggel különféle csokikat hagyott a koli szobájuk előtt. Érdekes figura lehetett, meg kell hagyni.

Tighnari ezzel szemben egyenesen utálta a helyzetet. Egyáltalán nem vágyott a romantika semmilyen formájára sem, főleg, hogy az első évében csak a tanulmányaira akart fókuszálni. Erre most egy idegen próbál udvarolni neki, amit nem mellesleg borzalmasan csinál, ugyanis a fél-róka srác utálta a csokoládét.

— Esküszöm neked, ez egy totális idióta.

— Nekem aztán nem kell magyarázni. - Gorou két szemforgatás között kihajította a bonbont a kukába, pont úgy, ahogyan az előzőekkel is tette. — Az udvarlód egyébként lehet, hogy az ellenséged.

— Ezalatt mit értesz pontosan?

— A legrosszabb ízű csokikat választja. Komolyan, az előbb azt hittem, meg fogok fulladni.

A két elsőéves hangos kacagásban tört ki, ezután pedig komótosan folytatták a reggeli készülődési rutinjukat, a témát most már másfelé terelve, a balfék Rómeó helyett. Gorou folyamatos csevegése végül egy teljesen monoton háttérzajjá olvadt össze Tighnari fülében, a gondolatai viszont visszakanyarodtak a bonbonokhoz.

Nem értette miért történik mindez.

Ráadásul nem emlékezett, hogy bárkit is képes lett volna magába bolondítani a viselkedésével, mert annyira azért nem ugrált körbe senkit se. Sőt, igazából csak normális ember módjára viselkedett; tisztelettudóan és segítőkészen.

Bár, ha jól emlékezett, az évkezdő bulin volt egy srác, aki folyton körülötte legyeskedett...

Várjunk, srác?

— Indulhatunk? - bökte meg Gorou, szemöldökét felvonva. — Már vagy tíz perce nem válaszolsz a kérdéseimre.

— Ja, persze, bocsi. Elgondolkodtam egy pillanatra.

— Azt látom. - szobatársa, aki egyben a szaktársa is, a vállára kanyarította a táskája pántját, majd várakozóan Tighnarira nézett. — Azért jól vagy, ugye?

— Minden a legnagyobb rendben van. - a mondat inkább nyugtatásképp hangzott el, mintsem tényként.

Ugyanis Tighnari valójában nem volt rendben.

Az egész napját agyalással töltötte, hogyan tudná visszautasítani az udvarlóját, anélkül, hogy el kelljen költöznie, vagy elhagyja az Akadémiát. Még ebédszünetben sem volt magánál, csak a villájával piszkálta a kapott húsgombócokat, annyira elmerült a gondolataiban.

— Ki vele, mi nyomja a lelked? - Gorou egyből kérdezősködni kezdett, amint visszaértek a szobájukba a hosszú nap végén.

— Argh, nincs semmi ötletem! - fakadt ki végül Tighnari, félig-meddig panaszkodva. — Mégis mit kéne csinálnom a csoki huszárral??

— Őszintén? Vadászd le reggel. Mellesleg nagyon jó vagyok a holttestek eltűntetésében, ha esetleg szükséged lenne rá.

— Nem akarok hajnalban strázsálni az ajtó előtt, sőt, ha meglátna, valószínűleg nem merne idejönni. Szóval ez így felejtős.

Egy pillanatig mindketten néma csendben próbáltak előrukkolni valami használható ötlettel, annak ellenére, hogy ilyen esetben kevés szakszerű eljárás jut eszébe az embernek. Azok mellett még Gorou terve is ésszerűbbnek tűnt.

— Tudod mit? - Tighnari a fülét hegyezve meredt a szobatársára, aki végre valahára megtörte a hosszas csendet. — Rakj ki neki egy jegyzetet a kilincsre, miszerint itt nem kívánatosak az ajándékai.

— Ez a nagy ötleted?

— Ha van más opció, szívesen meghallgatnám. - Gorou karba tett kézzel, kihívóan állta a fekete hajú hitetlenkedő tekintetét.

— Dehogy, feladom. Isten ments, hogy tovább foglalkozzak ezzel a témával.

Azzal Tighnari lapot és ceruzát ragadt, majd egy nem túl megerőltetett firkantás után büszkén felmutatta a kreálmányát. A szaktársa inkább megjegyzés nélkül hagyta a másik idétlen kézírását, ami mellesleg teljesen olvashatatlan volt.

— Pompás, holnapra már egy csoki sem fog várni az ajtóban.

Ez mind szép és jó lett volna, ha Gorou nem esett volna hasra egy csokor tulipánban másnap reggel. A kilincsre tűzött jegyzetre kis kérdőjelet rajzolgatott valaki, ezt viszont már nem tudta megállni nevetés nélkül.

— Tighnari! - kiabált a hálószoba felé. — Gyere, ezt látnod kell!

A fél-róka kómásan kibaktatott az odújából, ugyanis bármennyire imádta az alvást, a kíváncsisága nagyobbnak bizonyult. Elborzadva bámult az újabb ajándékra, kínjában pedig az arcába húzta a füleit.

— ÉN EZT NEM BÍROM TOVÁBB!!

— Csillapodj na, a virágokat legalább szereted.

— Igen, mert biológia és gyógyszerészet szakra járunk, MÉG SZÉP, HOGY SZERETEM A BIOLÓGIÁT!

Gorou lemondóan sóhajtott, miközben inkább a konyha felé vette az irányt, a dühöngő szobatársa elviselése helyett. Csak reménykedni tudott a kedélyek lecsillapodásában, emellett azonban egyéb megoldás hiányban szenvedett.

Tighnari dúlt-fúlt haragjában, amit őszintén nem egészen értett, mert tényleg szerette a növényeket, csak úgy, mint az állatokat, és az egész természetet. Inkább a pimaszság zavarta, mert szerinte ez a viselkedés teljesen elfogathatatlan, sőt szégyenkezett, amikor visszaemlékezett a szomszéd lakók pillantásaira.

Ennek mindenképp véget kell vetnie.

—

- megjegyzés:
tighnarit és gorout mindenképp szobatársakként akartam megírni, mert annyi fanartot láttam róluk pinteresten, hogy teljesen belemászott a fejembe :,)
de remélem nem zavar senkit, hehe