MINDEN LÉBEN SZOBATÁRS || haikaveh

꧁29. | close to you. [END]

A kollégiumi faajtó halk kattanással záródott be, miután véglegesen befejeződött a költözködés. Kaveh a kanapé szélén ült, míg Alhaitham a dobozait rakosgatta le a szoba közepére.

A helyiség nem sokat változott azóta, hogy a fiatalabb itt hagyta - ugyanaz a kicsit zsúfolt rendetlenség, ugyanaz a légkör, amit a szőke mindig is otthonának érzett. A másik fiú viszont nem tűnt különösebben lenyűgözöttnek.

— Nem értem, miért nem tudtál rendet rakni, ha tudtad, hogy visszajövök.

— Rend van! - vágta rá az idősebb sértetten. — Ez az én rendszerem. Csak te vagy az, aki nem érti.

— Ha rendszernek nevezed, hogy mindent szanaszét hagysz, akkor talán igazad van.

Kaveh bosszankodva a hajába túrt, de nem felelt. Helyette inkább elfordult, hogy elrejtse a mosolyát. A tegnapi nap eseményei - a veszekedés, a vallomás, és most ez az egyszerű helyzet - valahogy megnyugtatták.

A délután nagy része azzal telt, miként pakolászott be Alhaitham a régi szobájukba. A könyveit gondosan elhelyezte a polcon, a ruháit pedig - Kaveh szerint nevetséges precizitással - hajtogatta be a szekrénybe.

— Komolyan, kell valami rendszer a zoknikhoz is? - a szőke szórakozottan mosolyogni kezdett, amint észrevette a szín szerinti válogatást.

— Ha nem tudsz rendesen összepárosítani két zoknit, akkor ne lepődj meg, ha reggel különböző színekben mész órára.

Kaveh csak a szemét forgatta, viszont a szíve mélyén élvezte a helyzetet. Az, hogy a fiatalabb újra itt volt vele, teljesen helyére billentette a világát.

Alhaitham a délutáni fényben épp az utolsó könyvet helyezte el az ágya fölötti polcon. Minden aprólékosan rendszerezve sorakozott, mintha egy múzeumi kiállítás részei lennének, pont úgy, mint mielőtt kiköltözött volna.

Amikor végzett, egy pillanatra megfordult, majd a szobatársa oldalára nézett. Az éjjeliszekrényen lévő tárgyak között szinte azonnal kiszúrta a gardéniát, amit hónapokkal ezelőtt vásárolt.

— Nem gondoltam volna, hogy még mindig megvan - szólalt meg váratlanul, tekintetét a virágon tartva.

Kaveh, aki épp az ágyán fekve firkált valamit a jegyzeteibe, meglepetten pillantott fel.

— Miért ne lenne? Szép, és... fontos lett.

Az ezüst hajú lassan az éjjeliszekrényhez lépett, ujjaival finoman megérintette a gondosan elhelyezett virágot. Bár kissé hervadtabb és fakóbb volt, még mindig ugyanolyan elegáns, időtálló szépséget sugárzott, mint amikor először adta. Már alig várta a következő virágzását.

— Tudod, mit jelent a gardénia?

— Nem igazán. Akkor nem mondtad el, és azóta sem kerestem utána.

A szőke most már mocorogni kezdett, miközben kicsit zavarba jött attól, mekkora figyelmet szentel a szobatársa a virágnak. Alhaitham szeme sarkában viszont halvány mosoly bujkált.

— A gardénia a tiszteletet és a csodálatot jelent. Azért választottam, mert... - itt egy pillanatra elhallgatott, mintha mérlegelné, mennyit mondjon el. — Akkoriban még nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg, amit érzek irántad, így ez tűnt a legjobb megoldásnak.

Kaveh döbbenten bámult rá, és egy pillanatra úgy érezte, súlyos titokra derült fény.

— Szóval... amikor adtad...?

— Igen - felelte a fiú egyszerűen. — Már sejtettem, hogy valami megváltozott közöttünk, viszont nem akartam szavakkal elrontani.

Az idősebb hosszú pillanatig némán figyelte őt, majd halvány mosolyra húzta a száját.

— És most? Már tudod szavakkal kifejezni?

— Azt hiszem, most már mindketten tudjuk, hogy nincs szükség rájuk. Különben meg, nem unod még a vallomásaimat?

A szőke fiú arca kipirult, azonban nem szólt semmit. Ehelyett csak figyelte Alhaitham nyugodt, mégis őszinte mozdulatait, miközben arra gondolt, mennyire különleges, hogy egy ilyen ember van az oldalán.

Ahogy az éjszaka leszállt, a kollégiumi szoba ismét elcsendesedett. Mindketten az idősebb ágyában feküdtek, teljesen egymáshoz passzírozva a testüket. Míg az egyik fél azonnal elaludt volna, a másik gondolatai túl hangosak voltak a csendben.

Kaveh feje Alhaitham vállán pihent, a karjai pedig lazán a fiatalabb derekát ölelték. Az elmúlt hetek eseményei forgószélként pörögtek a fejében. Az a nap, amikor az ezüst hajú elköltözött; az első magányos éjszaka; a veszekedés, majd a kibékülésük - mind visszhangot vert benne.

— Miért döntöttél úgy, hogy visszajössz?

A halk kérdése közben a mennyezetet bámulta, és nem is várt választ a másiktól, ám pár pillanat múlva suttogva hangzott a felelet.

— Mert nem volt értelme külön lenni.

— Ez nem túl romantikus.

— Nem szoktam romantikus dolgokat mondani - motyogta Alhaitham, miközben ujjait végighúzta a szőke fiú karján.

Kaveh egy pillanatra elhallgatott, majd halkan felnevetett.

— Nem bánom. Talán elég az is, hogy itt vagy.

Pár percig újra némaság telepedett közéjük, majd az idősebb ismét megszólalt.

— Egyébként furcsa.

— Micsoda?

A szöszi kicsit habozott, ezután pedig halk sóhajjal folytatta.

— Csak... olyan sok minden változott.

— Na és? A változás néha jó, néha nem. A legjobbat is ki lehet hozni egyes helyzetekből, minden csak attól függ, hogyan állsz hozzá.

— Néha csodálkozom, miért is kedvellek.

— Mert én vagyok az egyetlen, aki kibírja veled - vágta rá az ezüst hajú azonnal, ám a szemeiben vidámság csillant.

Az idősebb elmosolyodott, azonban a gondolatai még mindig tele voltak aggályokkal.

— Talán igazad van. A változás nem mindig rossz. Sőt, néha kifejezetten jó.

Alhaitham hirtelen oldalra fordult, és még szorosabban magához húzta Kaveh-t.

— Mostanában meglepően bölcs dolgokat mondasz. Talán én is hatással vagyok rád, mióta együtt vagyunk.

Lassú, körkörös mozdulatokkal simogatni kezdte a szőke fiú oldalát, aki erre jólesően felsóhajtott. Szükségük volt egymás közelségére, ezzel viszont mindketten tisztában voltak. A testük melege, a gyengéd érintésekkel párosulva, bizsergető, kellemes érzést hagytak maguk után, ráadásul az egész olyan természetes volt.

Végre szabadon engedhették a régóta elnyomott vágyaikat, a felszabadultság mámora pedig erdőtűzként futott végig rajtuk. Most csak ők léteztek ketten, a világon.

— Ne bízd el magad - hümmögött végül az idősebb, azonban a hangjában ott bujkált a nevetés.

A csend lassan visszatért közéjük, de már nem volt feszengő vagy idegen. Egyedül békesség és megértés maradt.

Kaveh szemei lassan lecsukódtak, ám mielőtt elmerült volna az álom határán, még egy utolsó gondolat villant át az agyán;

„A változás mégis jó dolog."

-