WINE • HyunHo

49.

Minho szíve hevesebben kezdett verni, ahogy kilépett a rendőrség szürke, rideg épületéből. A hideg szél csípte a bőrét, de a pillantása végre megnyugodott, amikor meglátta Hyunjint. A fiú ott állt, a szemeiben aggodalom és törődés tükröződött, és Minho már érezte, hogy a szíve egy kis darabja végre otthonra talált.

– Minho! Szia! – Hyunjin hangja enyhén remegett, mintha maga is érezte volna, hogy most valami igazán fontos történik. Oda sietett, és anélkül, hogy bármit mondott volna, szorosan átölelte. Minho megérezte a karjait, és egy pillanatra minden fájdalom, amit eddig cipelt, eltűnt. Csak ő és Hyunjin voltak, a világ összes nehézsége távolinak tűnt.

– Hiányoztál... – Minho elhalkította a hangját, és nem tudta, mi mást mondhatna. Az érzés, hogy végre itt volt, mindent felülírt. Őszintén, tisztán, minden fájdalom és szenvedés nélkül, csak a szeretet maradt.

Az ölelésük nem ért véget. Minho szorosabban vonta magához Hyunjint, mintha sosem akarná elengedni. És ahogy ajkai megérintették a másikét, nemcsak a pillanat volt tökéletes, hanem minden, amit eddig átéltek. A fájdalom, amit a múltban éltek, ott, abban az ölelésben enyhült.

Minden szó nélkül, csendben élvezték egymás közelségét, hiszen mindkettejük számára világos volt: nem számít, mi történt, ők mindig itt lesznek egymásnak.

Ahogy Minho és Hyunjin elváltak, a csend csak egy pillanatra telepedett közéjük. A dolgok, amik még nemrégiben teljesen összezavarták Minho életét, most kezdtek valahogy rendbe jönni. De tudta, hogy még sok minden vár rá, és most, hogy Hyunjin itt van, úgy érezte, együtt bármit képesek lesznek túlélni.

– Gyere, vissza kell mennünk – mondta Minho, miután egy pillanatra még elidőztek a közös ölelésben. Hyunjin csak bólintott, és minden egyes lépéssel közelebb kerültek a rendőrséghez, ami most olyan hely lett, ami egy kicsit sem volt barátságosabb számukra, mint az előző percekben.

A rendőrségi épület most már kevésbé tűnt szürkének, és inkább egy helynek, ahol valami igazán fontos történhetett. Minho feszülten lépett vissza a terembe, ahol Heeseung még mindig várta őt. Az arca egy pillanatra még komorabb lett, ahogy Hyunjin belépett a helyiségbe, és szemében egy rövid, ám mély döbbenet tükröződött.

– Heeseung, ő itt Hyunjin – mutatta be Minho az élete legfontosabb személyét, miközben a két fiú egymásra nézett.

Hyunjin udvariasan mosolygott, de a hangulat még mindig elég feszült volt. Heeseung arcán megjelenő pillanatnyi meglepettség után, mintha próbálta volna feldolgozni, hogy Minho szerelme ott áll előtte.

– Szia... – szólt végül, bár a hangja enyhén remegett.

Minho és Hyunjin egy pillanatra csendben álltak. Minho, aki eddig úgy érezte, hogy minden egyes szó fájdalmat okoz, most valahogy mégis egy apró, erősebb kapcsot érzett, hogy a férfi, akit szeret, most ott állt előtte, és a helyzet, bár nehéz, talán mégis oldódhat.

– Az a Hyunjin, igaz? – mosolyodott el a testvér.

– Igen... – Minho egy pillanatra elakadt, és a szavak nehezen jöttek ki. – A párom.

Hyunjin bólintott, majd odament Heeseunghez, és barátságosan kezet nyújtott.

– Örülök, hogy végre találkozunk. Minho mindig csak rólad beszélt. – Az őszinte mosolya talán egy kicsit oldotta a feszültséget, ami a szobában uralkodott.

Heeseung kicsit mereven vette a kezet, de ahogy elnézte Hyunjint, valahogy megértette, hogy Minho nem egyedül van ebben a harcban. És talán most, hogy Hyunjin is itt van, egy kicsit könnyebb lesz mindent elviselni.