Tavasz

31. fejezet

31.

Ármin becsukta maga mögött az ajtót, és gondterhelten fordult Geri felé. Zavarta a csend, amivel Zsuzsa mostanában fogadta. Mindig remek kapcsolata volt a nagynénjével, mióta viszont a Dávid-ügy kipattant, látványosan megváltozott a helyzet.

– Anyád még mindig haragszik.

– Majd megbékél – felelte sokadjára ugyanazt Geri, de Ármin nem tudta ennyire félvállról venni a dolgot. Nem érezte úgy, hogy tényleg ilyen erős haragot érdemel.

– Legutóbb is ezt mondtad, és még mindig úgy néz rám, hogy alig merek bejönni.

– Majd támasztok egy létrát az ablakomhoz, ha cserben hagyna a bátorságod, de nem bírnád nélkülem – vigyorgott rá Geri. Ármin válaszképp levetette magát a fiú ágyára, és hanyatt dőlt rajta.

– Kretén – nyögte közben, mire az unokatesója felröhögött.

– Mit foglalkozol vele, hogy fúj rád? Amúgy se tartozik rá, kivel kufircolsz.

– Ezt a szót hol tanultad? Tőle?

Geri válaszképp bemutatott neki.

– Inkább azt mondd, ezúttal melyik szél fújt ide. Kérdezném, hogy a hideg vagy a meleg áramlás, de arra tudom a választ – cukkolta, mire Ármin felült, és jelentőségteljesen ránézett.

– Megismétlem: kretén.

– Na? – sürgette Geri, figyelmen kívül hagyva a beszólását, Ármin pedig sejtette, hogy úgysem ússza meg, hogy mesélnie kelljen.

– Tegnap, miután beszéltünk, coming outoltam a huginak – vallotta be. Geri álla látványosan leesett, és Ármin máskor remekül szórakozott volna azon, hogy elakasztotta a szavát, de ez nem az a helyzet volt.

– Fogalmam sincs, hogy most gratuláljak a bátorságodhoz, vagy kérdezzem meg, elment-e a maradék eszed – talált a hangjára, de legalább azzal a lendülettel kikapcsolta a játékot, és teljesen felé fordult a székkel. – Mi járt a fejedben?

– Nem terveztem, oké? Beszélgettünk, és igazából ő kérdezett rá.

– Te meg nem tagadtad le – rakta össze egyből Geri. – Okos a kiscsaj. Anyád meg fog nyúzni.

– És még csak el sem áshatom magam nálad, mert a te anyád is kicsinál – sóhajtotta Ármin, és visszahanyatlott a párnák közé. – Temess el a kertben, és ültess fölém virágot!

– Na persze – röhögött Geri, de azért kicsit elnézőbben folytatta. – Szerintem nem ma fog kiderülni. A húgodból épp mindent harapófogóval kell kihúznom nekem is, pedig velem mindig jóban volt.

– Pont ez az! Sokkal rosszabb, hogy fogalmam sincs, mikor kapom érte a nyakamba az áldást!

– Mármint átkot.

– Tényleg az agyamra akarsz ma menni? – kérdezte Ármin, Geri azonban csak vállat vont. – Miért nem lehet egy nyugodt napom?

– Na igen. Mi lenne, ha nem szívatnád magad? Röpke pár óra dráma nélkül? Mit szólsz?

– Utállak – vágta rá Ármin duzzogva. Ő tényleg nyugalomra vágyott, nem érezte úgy, hogy ő keverné szándékosan így a kártyákat, és tudta, hogy az unokatesója eredetileg a hangulatot próbálta oldani a poénnal, félresikerült a dolog.

– Szeretsz.

– Hát ilyenkor nem.

Mielőtt Geri visszaszólhatott volna, kopogtak, és az ajtó szinte azonnal feltárult.

– Hali, zavarok?

Ármin segélykérőn pillantott Gerire. Amikor megbeszélték, hogy átjön, nem említette, hogy vendéget vár, és bár semmi baja nem volt Boldival, épp nem vágyott társaságra.

– Dehogy – mondta ennek ellenére, mert nem akart bunkónak tűnni. Geri szusszanásnak álcázta a nevetését, Ármin legszívesebben megcsapta volna érte.

– Nagyon elhallgattatok. Gond van?

– Semmi gond – vágta rá Geri. Kitolta a vendégszéket Boldi felé, és úgy helyezkedett, hogy mindkettejükre rálásson. – Ellógod az edzést?

– Ma nincs kedvem hozzá – felelte lazán a fiú, mielőtt Árminhoz fordult. – Te hogy vagy? Mostanában nem mászkálsz úgy, mint egy élőhalott. Becsajoztál?

Ármint hirtelen érte a témaváltás, teljesen lefagyott tőle. Boldit évek óta ismerte, mióta Geri osztálytársa lett, kedvelte is, de hogy színt valljon... Nem tudott dönteni, a másodpercek pedig kíméletlenül peregtek.

– Nem egészen.

– Hogy lehet nem egészen?

Ármin Gerire nézett, az unokatesója azonban megvonta a vállát.

– Rajtad múlik.

– Ennyire titkos? – értetlenkedett Boldi, Ármin pedig úgy döntött, nem érdekli, lesz, ami lesz. Túl sokáig egyébként sem akarta húzni, bár egy kis időt szívesen lopott volna még.

– Bepasiztam.

Érdekes volt figyelni Boldi arcát, annyi változás ment végbe rajta néhány másodperc alatt. Kinyitotta a száját, majd gyorsan becsukta, aztán nekiállt hadarni.

– Ja! Várjál, mi van? Ezt nem vártam. Nem láttam rajtad jeleket.

– Milyen jeleket? Túl keveset affektálok? – Ármin megforgatta a szemét. Látta a fiún, hogy a döbbenettől összekuszálódtak a gondolatai, mégis zavarta, hogy a lehető leghülyébb dologba sikerült kapaszkodnia.

– Lehet. Nem tudom, nem jutott eszembe. És milyen a srác? Valaki a suliból?

– Nem, idősebb nálam – válaszolta Ármin készségesen most, hogy végre értelmes kérdést kapott. Geri csendben figyelt, nem avatkozott közbe, de Ármin észrevette, hogy feszült. Talán ez pont olyan végtelenül hülye ötlet volt, mint a húga esetében...

– Egyetemista?

– Már az sem. Dolgozik.

– Az idősebbekre buksz? – döbbent meg ismét Boldi, Ármin pedig egyre nyűgösebbé vált. Tessék, megint ugyanaz a kör. Legszívesebben tényleg ásott volna magának egy lyukat a kert tövében, de már késő volt a megbánás.

– Nem kifejezetten. Egyelőre leginkább csak rá.

– Ja, szó szerint – kotyogott közbe Geri, kiragadva Ármint az önsajnálatból. A fiú elhűlve fordult felé.

– Oké, akkor ma harmadszor: kretén vagy! – szólt rá ezúttal erélyesebben, az unokatesója azonban kiröhögte.

– Te meg egy pánikroham közelében. Lazulj már le, ember! Senki sem fog megenni. – Geri felkelt, hozzá lépett, összeborzolta a haját. – Gyertek, hozzunk fel kaját, aztán nézzünk valamit, amin nem kell ennyit gondolkodni.

Nem várta meg a választ, az ajtóhoz sétált, előre ment. A fiúk összenéztek, aztán némán követték, egyikük sem vitatkozott.