Korlátok között

Tizedik fejezet

Délután fél hattól másnap reggel kilencig megállás nélkül csak aludtunk.

Vagyis, a legtöbben.

Miután visszamentünk a szobánkba, Luke feje alig ért le a párnára, Emily és Shawn pedig valószínűleg már akkor bevágták a szunyát, amikor én kiviharzottam onnan. Jó volt ez így, legalább nem kellett egyikükkel sem beszélgetnem. Befeküdtem az ágyamba, a szekrény felé fordultam, és próbáltam elaludni. Hiába, a nyolc óra bizony nekem is nyolc óra, a fáradságom szinte elviselhetetlennek hatott, amikor azonban ott feküdtem, képtelen voltam elaludni. Ébren tartott a turné gondolata, a stressz, hogy vajon minden úgy sikerül-e, ahogy elterveztük, a koncertek végkimenetele, na és persze Luke és Shawn viselkedése. Egyszerre csak egy magánéleti problémát kérnék, ha lehet! Kilenc óra körül a telefonom csipogására ébredtem. Néha rossznak bizonyul az a szokásom, hogy a készülékkel a párnám mellett alszom, mert így olyan szép álmokból riaszt fel, mint a mostani is volt, amikor is Michael belefejelt egy egész kamionnyi elefántkakiba.

Álmosan tapogatóztam a csörgő telefonom felé, és közben próbáltam nem tudomást venni a szobában háborgó három emberről. Illetve, csak kettőről, Luke ugyanis úgy aludt, mint akit fejbe vágtak. Emily és Shawn morogva, nem túl szép szavakkal kérték, hogy kapcsoljam már ki azt a rohadásra ítélt telefont. Minden esetre, borzasztóan meglepődtem, amikor Robert nevét láttam villogni a kijelzőn. A szememben lévő összes álom szertefoszlott, és az ujjam percekig vándorolt a zöld és a piros ikonok között. Biztosan anyával történt valami, máskülönben Robert nem hívna fel. Ugyan fasírtban vagyok anyuval, azt mégsem tehetem meg vele, hogy figyelmen kívül hagyom, főleg, ha baj van.

- Igen? – szóltam bele a telefonba, immár ülő helyzetben.

- Sally? Itt Robert. – első rossz pont. Azt hiszi, nem tudom elolvasni a nevét a kijelzőn? A hangja azonban nincs megtörve, szóval talán még sincs olyan eget rengető probléma.

- Szia. – köszöntöm türelmetlenül.

- Sajnálom, hogy zavarlak, csak gyorsan mondanék valamit. – akár bele is kezdhetnél, drága apuci. – Az előbb beszéltem Sarah-val. – az előbb? Várjunk csak. Ja, igen. Sydneyben délután öt óra van. Hülye időeltolódás.

- Én is hallottam felőle. – adtam meg a lehető legdiplomatikusabb választ. Ki tudja, Luke-nak hány füle van éppen kihegyezve.

- Szóval Luke a közeledben van. – konstatálta Robert. Hűha, egy zseni ez a pasi. – Esküdözött nekem, hogy már leszokott, és szeretne anyaként viselkedni a fiával, de hallottam a hangján, hogy részeg. Kérlek, ne hagyd, hogy Luke találkozzon vele! – persze, annyi eszem van menedzserként, hogy az ördög karmaiba hajítom a zenekar egyik sztárját. A Robert-tel és anyával való beszélgetéseim azért rendesen meg szokták csapolni az önbizalmamat.

- Nem kell aggódnod. Minden rendben. – sóhajtottam.

- Örülök, hogy ott vagy vele, Sally. Tudom, hogy melletted biztonságban van. – most nem azért, de ezt nem fordítva szokták? Mármint, hogy a lányt érzik biztonságban a fiú mellett?

- Sokan vagyunk itt. – köszörültem meg a torkom.

- A testvére vagy. – válaszolta Robert egyszerűen. A mije? Ja, persze. Robert nyilvánvalóan nem tud sem a medencei balhéról, sem a reptéri incidensről, sem pedig a tegnap történtekről. Ó, édes tudatlanság!

- Hogyne. – még a gondolatába is beleremegek, hogy Luke esetleg vér szerint is lehetne a rokonom. Akkor biztosan beteg embernek nyilvánítanának. No, nem mintha most túl sok választana el tőle, de mindegy.