Korlátok között

Harminchetedik fejezet

Régóta először éreztem azt, hogy a körülöttem lévő zaj, a forróság, és a tömeg jó hatással van rám. Mosolyogva kapkodtam a fejem a többiek között, ahogy egymás szavába vágva mesélik a családjaiknak, hogy milyen csodás időszak van mögöttünk, és milyen fantasztikus vár még ránk. Miután végeztünk a banda korábbi kiadójánál, visszamentünk anyáék házába. Robert kitalálta, hogy főzünk valamit így a nagy ijedtségre, anya ötlete pedig az volt, hogy hívjuk meg a srácok szüleit is, merthogy ők nem is tudnak arról, hogy a zenekar megint Ausztráliában van, még ha csak egy rövid időre is. Ott voltak tehát az étkezőnkben Ash szülei, Michael-é, Calum-é, Shawn-é, Emily-é és Marc-é, Mason-é, no meg persze anya és Robert is, akik Luke-ot és engem képviseltek családi fronton. Sikerült Calum-mal is tisztáznom a dolgokat az állapotával kapcsolatban. Azt mondta, sokkal jobban van, meg különben is, egy rocksztár életéhez hozzátartozik, hogy néha ájulásig zenél. Hát, oké. Mindenki beszélgetett, kiabált, evett, ivott, csak Luke és én nem szóltunk egy szót sem. Ő az asztal végénél állt, és miközben Ash apukája beszélt hozzá, ő velem nézett farkasszemet. Én az étkezőbe vezető ajtófélfát támasztottam, és, esküszöm, próbáltam Calum anyukájára figyelni, de nem tudtam elszakítani a tekintetemet Luke-étól. Anya a konyhából lépett be a tömegnyomorba, egy tortát egyensúlyozva a kezén. Mindenki elhallgatott, és Luke hátrált egy lépést, hogy anya odaférjen az asztalhoz. Úgy tűnt, véget ért a szemezésünk, mert mindenki a desszertre összpontosított, ami egyszerűen fantasztikus volt. A banda logója díszelgett rajta, banánkrémből és csokiból. A fiúk azonnal rávetették magukat, Michael azonban készített róla egy fotót, mielőtt anya felvágta volna. Csendben hallgattam, ahogy tovább beszélgetnek, kiabálnak, és esznek, de tudtam, hogy igazából mindenki vár tőlem valamit. Azt, hogy véglegesen megnyugtassam a kedélyeket, hogy biztosítsak mindenkit afelől, hogy a zenekar biztonságban van. Remek időzítésnek láttam ezt, úgyhogy megköszörültem a torkomat, és megszólaltam.

- Figyelnétek egy kicsit? – a többiek, immár tortával a kezükben, felém fordultak, és kíváncsian pislogtak. – Köszönöm. Lesz mit megbeszélnem a srácokkal is, az biztos- vetettem feléjük egy gyors oldalpillantást, arra célozva, hogy tartoznak még egy magyarázattal azzal kapcsolatban, hogy miért nem Berlinben vannak éppen-, de hálás vagyok nektek is, amiért minden helyzetben mellettünk álltok. Már utánanéztem, az esetleges szerződésfelbontás még kötelezi a kiadót, hogy forgalmazza a gondozásában elkészített albumot, úgyhogy amiatt nem kell aggódnotok, a jövő héten ki fog jönni a lemezetek, ezt garantálom. – szögeztem le azonnal. Tudtam, hogy ez lenne a fiúk első kérdése, gyorsan tisztázni akartam ezt. – A buszt pedig kifizetjük, hogy ne kelljen visszaadni. Ezután is bőven marad még pénzünk, hiszen a turné folyamatos bevételt jelent, az album megjelenésével pedig ez a szám csak nőni fog. Kiadó nélkül viszont nem maradhatunk, úgyhogy hamarosan megkeresek egy másik céget. – jelentettem ki. – Két nap múlva visszautazunk Európába, és befejezzük a turnét. Van kérdés? – fordultam körbe. Mindenki csendben figyelt, és anya, mintha csak iskolában lenne, feltette a kezét.

- Az esküvőre hazajöttök majd? – kérdezte.

- Igen, mindannyian szeretnénk részt venni rajta. – bólintottam. Anya elmosolyodott, és belekarolt Robert-be. Úgy éreztem magam, mint egy sajtótájékoztatón, ahogy nagy tömeg előtt ácsorogva arra várok, hogy faggassanak, azonban nem érkezett több kérdés. Mindenki szépen visszatért a dolgához: anya tovább osztogatta a tortát, a fiúk ettek, Emily a sarokba vonulva beszélgetett Calum-mal, a szülők egymás között vitatták meg a fejleményeket, Calum anyukája pedig folytatta a városi dugók szidását, amire továbbra sem tudtam figyelni. Merthogy, velem közvetlenül szemben újra felbukkant Luke, ahogy egy üveg sört iszogatva egyfolytában engem néz, és mosolyog. Anya odalépett hozzám, egy tányért tartva a kezében.