Korlátok között

Tizenkilencedik fejezet

A bal karomat Luke szorította, a jobbot Shawn. Sikoltottam, de nem jött ki hang a torkomon. A kamion, ami rendellenesen sok fényszóróval közeledett felénk, dudált. Csak én álltam az úttesten, a fiúk a szélen voltak, oda próbáltak meg elrántani. Éreztem, hogy a bal csuklómon hordott karórám lepottyan a kezemről, mert Luke ujjai rácsúsztak, és véletlenül kikapcsolódott a szíja. Még jobban sikoltok, azt az órát még akkor kaptam, amikor a szüleim együtt voltak. Sokat jelent nekem. Shawn felé fordulok, aki remegő hangon kér, hogy eresszem el Luke-ot. Hát nem látja, hogy ő tart fogva engem? Ő az, aki nem hagyja, hogy véglegesen átpártoljak hozzá, az én döntésemnek itt nincs szerepe! Egyre hangosabban sikoltok, ahogy a kamion méterről méterre erős dudaszót hallat, fényszórói bántják a szememet. Egyik fiú sem akar elengedni, én pedig túl gyenge vagyok ahhoz, hogy bármelyiküket is átrántsam a másik oldalra.

Már közelről látom a kamiont. El tudom olvasni a rendszámát, sőt, még a pici bogarakat is észreveszem, amik a hűtőrácsra tapadtak.

Mindkét fiú elenged, ahogy a járműóriás elér engem. Hanyatt esem a hirtelen tehercsökkenéstől, és megpróbálok elgurulni a kamion elől, de nem megy. A csizmám kapcsa beakadt a kamion valami alsó alkatrészébe, és vonszolni kezd maga után. A beton hűvös és nedves, érzem, ahogy lehorzsolja a könyökömet, és a nadrágom térdrészét is felfalja. Felváltva kiáltom Shawn és Luke nevét, ők visszhangozzák az enyémet. Egyikük sem segít rajtam.

Mindketten hagynak elveszni.

Lendületesen ültem fel. A fejem lüktet, a gyomrom még mindig nem az igazi. Hőhullámok árasztanak el, nem kapok levegőt. A hajam csapzottan tapad hozzá izzadt homlokomhoz. Amikor körülnéztem, nyugalmat erőltettem magamra. Ez itt nem a Mennyország, sőt, még csak nem is a Pokol, ahová minden bizonnyal kerülnék egy hasonló eset után. Ez csupán a turnébusz, benne a bandával, a legjobb barátnőmmel, és a három sofőrrel. Az egyikük pedig itt fekszik mellettem.

- Sally? – Shawn lassan ült fel, láthatóan ő is elaludt. Reflexszerűen a bal csuklóm felé kaptam. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy rájöttem, hogy az óra, amit még a szüleimtől kaptam, rajtam van. Éjfél múlt öt perccel. – Megint rosszul vagy? – kérdezte álmos, mégis aggódó hangon. Megráztam a fejem. Nem voltam teljesen jól, de a délutánihoz képest egyenesen fantasztikusan éreztem magam.

- Ennyire kiütött a hányáscsillapító? – ásítottam egy jókorát. Shawn megvonta a vállát, és közelebb húzódott hozzám.

- Már Milánóban vagyunk. Minden programot leszervezett Emily, neked semmi dolgod. – megsimogatta az arcomat, a hüvelykujja megtorpant az ajkamnál. Nem voltam abban az állapotban, hogy megcsókoljam őt, bár kétségkívül megérdemelte volna. Lehajtottam a fejem.

- Sajnálom. – motyogtam. Shawn a fejét rázta, és adott egy puszit az arcomra. Utána nem távolodott el tőlem, így amikor beszélt, lehelete a fülem alatti érzékeny részt ingerelte.

- Az a fontos, hogy te rendben legyél, Sally, érted? Minden más csak másodlagos. – megszorítottam a kezét. Hálás voltam azért, hogy ő itt van nekem. Shawn határozottan megbízhatóbb, és felelősségteljesebb, mint Luke Hemmings valaha lesz. Na, tessék. Ismételten témánál vagyunk. – Feküdj vissza. Sok időnk van még. – engedelmeskedtem Shawn-nak, és befészkeltem magam mellé, úgy, hogy a fejemet a nyaka és a válla közötti részre helyeztem, és hagytam, hogy átkarolja a derekamat, ezzel tulajdonképpen teljesen az ölelésébe zárva engem. Körülöttünk mindenki aludt, és bár én is nagyon kimerült voltam, valahogy nem jött álom a szememre.