Korlátok között

Huszonnyolcadik fejezet

- Kegyetlen hideg van. – vacogott Calum, miközben Michael a kamerafunkciót állította be a telefonján.

- Hol a halálban vagyunk? Az Északi-sarkon? – koccantak össze Ash fogai is, ahogy lelépett a busz legalsó lépcsőfokáról.

- Csigavér, ez még csak tizenöt fok. – dőlt neki unottan a busz oldalának Shawn. Luke összébb húzta magán a fekete bőrdzsekijét, és odaállt Ash mellé. Emily, Marc, Mason, Shawn és én oldalról figyeltük a srácokat, miközben lőttek magukról egy képet, ami a közösségiken fog landolni, ünnepélyesen bejelentve, hogy megérkeztek Svédországba. Miután végeztek, mindenki szétszéledt. A stockholmi aréna mögött van egy óriási parkoló, kifejezetten buszok számára kialakítva, így ezúttal ott sátoroztunk le. A koncert csak holnap este lesz, de mi nem pocsékoljuk az időt, na. Marc és Mason elvonultak telefonálni, Calum egy kavicsot rugdosva tűnt el, Michael még mindig az arcát dörzsölgetve sétálgatott a busz körül, Ash pedig elment megnézi Luke-kal az arénát közelebbről. Shawn visszaszállt a buszra, és bekapcsolta a fűtést, annak ellenére, hogy még „csak" tizenöt fok van. A helyzet az, hogy Ausztráliában tizenöt fok a legkegyetlenebb téli hidegben fordul elő, nem pedig november elején, de mindegy. Emily és én ott maradtunk, a buszajtó mellett.

- Most akkor mi van? – támadt nekem a barátnőm rögtön, amint a többiek hallótávolságon kívülre kerültek.

- Mi lenne? – kérdeztem, zsebre dugva a kezeimet.

- Tudod, Luke-kal. – forgatta a szemeit Emily. – Mióta nekiment Shawn-nak, megint nem beszéltek. – sóhajtotta. – Ugye, tisztában vagy vele, hogy tizenkilenc évesek vagytok, nem pedig kilenc? – vonta fel a szemöldökét. Lehunytam a szemem, és hátrahajtottam a fejem. A jeges levegő átjárta a testemet, holott egy vastag pulcsit és pólót is viseltem. Emily-nek igaza volt. Mindenben. A kis incidens óta valóban nem igazán beszéltünk Luke-kal, habár a konkrét szakítást sem mondtuk ki. Szóval, fogalmam sincs, hogy épp hányadán állunk. De valójában elfáradtam. Itt az ideje, hogy egy kicsit ő is fusson utánam.

- Tudom. – biccentettem. – De olyan nehéz vele! – csaptam össze a tenyereimet. – Úgy viselkedik, mint egy óvodás. – mérgelődtem.

- Édesem. – simított végig a felkaromon Emily. – Ez még nem ok a szakításra. – odafordultam Emily felé, és átöleltem őt. Alapvetően nem vagyok érzelgős típus, de úgy éreztem, most haladéktalanul szükségem van egy ölelésre, méghozzá a legjobb barátnőmtől.

- Bocsi. – köszörülte meg a torkát Ash. Amikor szétváltunk Emily-vel, Luke-ot pillantottam meg a dobos mellett ácsorogni. Fekete farmerja zsebébe süllyesztette a kezeit, és a földet pásztázta. Amikor Ash észrevette, hogy teljes mértékben rájuk figyelünk, egy nem túl diszkrét mozdulattal meglökte Luke-ot. A fiú felpillantott, és a szemében tükröződő kavargó érzelmek engem is felpiszkáltak. Atyaég, mi van, ha szakítottunk? Szakítottunk egyáltalán? Mi a fene történik közöttünk?

- Van kedved sétálni, Sally? – nyögte ki végül Luke, legalább öt néma perc múltán. Hirtelen nem tudtam, mi lenne a helyes válasz. Menjek el vele, és hagyjam, hogy megalázzon, amikor kidob? Vagy maradjak itt, és szalasszam el a lehetőségét a magyarázatra? Mielőtt átgondolhattam volna a dolgokat, Emily felelt helyettem.

- Hogyne lenne. – és még meg is lökött, a kis áruló! Erőt vettem magamon, és megmozdítottam a lábaimat, sőt, amikor megfordultam, még egy erőteljes nyelvnyújtás is belefért Emily irányába. A barátnőm szerényen behúzta a nyakát, és odalépett Ash-hez, hogy vele beszélgessen. Luke mellém szegődött, és, megkerülve a buszt, az aréna főbejárata felé indultunk. Egy darabig csak csendben sétáltunk, ami két ok miatt volt teljes kudarc. Egy. Akármeddig képes vagyok néma maradni, ha akarok. Kettő. Ezt Luke-tól tanultam. Szóval, sétálgattunk, kettesben voltunk, mégsem haladtunk az égvilágon sehová. Kíváncsi voltam, meddig bírja még ezt Luke, abban pedig határozottan biztos voltam, hogy nem én leszek az, aki megtöri a csendet, tartson az bármeddig.