Korlátok között

Huszonhatodik fejezet

Ha valaki néhány héttel ezelőtt megkért volna engem, hogy jellemezzem magam, biztosan nem úgy kezdtem volna, hogy „instabil lelki állapotú". Talán inkább a „szervezett", a „magabiztos", esetleg a „határozott" szavakkal illettem volna magam. Érdekes, mennyire meg tud változni az ember élete ennyire rövid időn belül. Emlékszem, az egész akkor kezdődött, amikor anya és Robert bejelentették, hogy összeházasodnak. A kapcsolatunk Luke-kal aznap kezdett abnormálissá válni, már ha összehasonlítjuk a korábbi viselkedésünkkel. Azóta hajlandóak vagyunk közeledni egymás felé, sőt, kifejezetten sok dolog történt köztünk. Shawn és az én hülye elképzeléseim persze megakasztották ezt a folyamatot, de a lényeg ugyanaz. Hogy egy ideje már más kapcsolat van Luke és köztem. Ezt meghatározni persze lehetetlen, de nem is szükséges. A lényeg, hogy ő, Luke Hemmings, minden idők legidegesítőbb és egyben legszexibb embere, aki merő véletlenségből a mostohatestvérem, azt állította, hogy nekünk, kettőnknek van kapcsolata. Ez pedig az ő értékrendjét figyelembe véve, egy konkrét szerelmi vallomással ér fel.

Ennek eredményeképpen természetesen én magam is megváltoztam, már ami a lelki stabilitásomat illeti. A turné kezdete óta ingok a „mindjárt elsírom magam" és az „annyira boldog vagyok, hogy meg tudnám ölelni az egész világot" intervallumok között, de most, amikor úgy tűnik, révbe értem, ez a kétségek közti őrlődés csak felerősödött. Eldöntöttem, hogy januárban hazamegyek, részt veszek anya és Robert esküvőjén, azután kiköltözök a bandaházból, egyetemre megyek, és úgy teszek, mintha semmi sem történt volna az elmúlt másfél évben. Igen, szép terv volt mindez, jó lett volna megvalósítani, de azt azért én sem gondolhattam komolyan, hogy ez a négy srác csak úgy, mindenféle nyom nélkül eltűnik az életemből. Egyrészt, Georgia továbbra is a szemközti ház lakója, így Ash akárhányszor meglátogatja az anyukáját, belém botlana, másrészt, Robert Luke apja, aki pedig családtag, szóval az ő elkerülése is lehetetlen lenne. Arról meg már nem is beszélve, hogy Calum és Michael olyan szerves részei lettek az életemnek, hogy a legkevésbé sem szívesen engedném el őket csak úgy, eldöntve, hogy többé nem állok szóba velük. Már akkor tudtam, hogy minden erőlködésem hiábavaló volt, amikor Luke aznap este megcsókolt. Végem volt, mint a botnak. A sydneyi énem talán szervezett, magabiztos és határozott volt, mindez azonban porba hullott Luke Hemmings egyetlen mozdulatával. És ő ezt pontosan tudta.

- Van egy meglepetésem, Hood. – mindannyian a varsói aréna öltözőjében voltunk, a srácok hangolódtak a koncertre, Emily Mason mellett ült, és vele beszélgetett, én azonban odaléptem Calum elé, aki egy kanapén ült, és a fülében bömbölő zene segítségével kizárta a külvilágot. Kirántottam a füléből a vezetéket, így jelentettem ki, hogy készültem neki valamivel. Calum egy fekete trikót viselt, ami láttatni engedte új és régebbi tetoválásait is. A haját pár perce szárította be, így azon megcsillant a hajlakk, ahogy a plafonra szerelt lámpa fénye rávilágított.

- Szerepelsz benne meztelenül? – vonta fel a szemöldökét. Hangja abszolút komoly volt, ezért egy másodpercre elhittem.

- Nana! – pillantott fel Luke a telefonjából. Calum elröhögte magát.

- Oké, mondd. – biccentett. Levegőt vettem, hogy folytassam, de megint közbeszólt. – Csak hogy tisztázzuk... Egy lány sem szerepel majd benne meztelenül? – kérdezte reménykedve.

- Az nem, de egy C betűs gitárpengető igen. – húztam elő a farzsebemből. Calum eltátotta a száját, és felugrott. Kikapta a kezemből a pengetőjét, megforgatta, fogdosta, mint aki maga sem hiszi el, hogy mit tart a kezében.

- Hol találtad meg? – pillantott rám végül, mikor kicsodálkozta magát.

- Néha nem ártana egy kis rendet rakni abban a buszban. – vontam vállat mosolyogva. Calum, félretéve minden sértettségét, a nyakamba ugrott. Kis híján még fel is borultunk. Olyan szorosan ölelt, mint még soha.