Korlátok között

Harmincharmadik fejezet

Már egy hét eltelt, mióta lekönyörögtem magam a Londonba tartó repülőről, átverve ezzel a Bermuda kiadó ügyvezető igazgatóját, valamint faképnél hagyva Will Marshall öccsét is.

Emlékeztek, amikor arról beszéltem, hogy a boldogság mennyire múlandó, és mindig ott rontom el a dolgokat, hogy túlságosan beleélem magam?

Csak mert engem a Sors folyton emlékeztet erre.

Marc egy amszterdami parkolóban állította le a motort. Elégedetten jött be a szobába, kinyújtóztatta elgémberedett izmait, és ásított egy hatalmasat. Egész hajnalban vezetett, úgy három körül vehette át a volánt Shawn-tól, úgyhogy nem csodáltam, hogy kifáradt. Pár órája érkeztünk meg Koppenhágából, ahol ismételt siker övezte a bandát. Két ráadás számot is el kellett játszaniuk, amit persze cseppet sem bántak. Az amszertdami tartózkodásunkra Michael készült a leginkább, ő ugyanis teljességgel hiányolja a bulikat a turnéból. Korábban Luke volt szórakozás-függő, ő járkált klubról klubra hétvégente, de, azt hiszem, amióta komolyabb közünk van egymáshoz, visszafogja magát. Hogy direkt-e, vagy egyszerűen nem tart rá igényt többé, azt nem tudom.

Marc bezuhant az ágyába, mi pedig jobbnak láttuk, ha inkább kívül megyünk, és szétnézünk, nehogy a fiúk üvöltözése zavarja az alvó sofőrt.

Mason lefőzött egy adag kávét, és kiporciózta mindenkinek, így azokat szorongatva ugrottunk le a buszról. Az időjárás továbbra sem hasonlított az ausztrálhoz, de lényegesen jobb volt, mint Stockholmban. Még nem öltöztem fel, így csak a vékony pizsamám, meg egy kötött kardigán volt rajtam. Nem győztem szorongatni a meleg kávésbögrémet, remélve, hogy felolvasztja elgémberedett ujjaimat. Luke mellettem állt, és míg egyik kezével ő a saját kávéját iszogatta, a másikkal átkarolta a derekamat.

- Oké srácok, ma buli. – jelentette ki határozottan Michael. – Ez itt Amszterdam, ami csak egyet jelent! – a magasba emelte a kezét, és diadalittasan pillantott fel az égre.

- Hogy csak holnap lesz az első koncertunk? – ráncolta a homlokát Ash.

- Hogy legális a fű, te észlény. – forgatta a szemét Calum. Épp Luke vállára hajtottam a fejemet, és élveztem, ahogy a hajammal játszadozik, amikor meghallottam a rettegett szót.

- Hogy mi? – kérdeztem indulatosan. Mindannyian rám néztek, Calum pedig halálos nyugodtsággal megismételte, amit mondott.

- Amszterdamban legális a fű. – Emily a másik oldalamon vékony vonallá préselte össze az ajkait.

- Nem. – feleltem, meg sem várva, hogy bárki kérdésként tegye ezt fel. – Eszetekbe se jusson, halljátok? – fenyegetésképp még a mutatóujjamat is megráztam. – Nem azért gürcöltem halálra magamat, hogy ti olyan seggfejek legyetek, mint az összes többi sztár. Nem fogtok betépni, hogy aztán szivárványokat meg csillámpónikat képzelve belevessétek magatokat a folyóba, és drogos egykori rocksztárként emlékezzen rátok az utókor! – hadartam. Az egyetlen dolog, amitől valóban nagyon féltettem őket, az a drog és az alkohol volt. Na jó,az alkohol igazából nem is annyira, elvégre melyik kamasz nem szokott inni, inkább a kábítószer rémisztett meg. Ismerem őket, és tudom, hogy Michael, vagy akár Calum mennyire befolyásolható, és a legkevésbé sem szeretném hagyni, hogy a fényesen csillogó jövőjük néhány zsibbadt percért odavesszen. Menedzserként az elsődleges feladatom megóvni őket, és a veszélyt nem feltétlenül egy-egy őrületbb rajongó jelenti.

- Sally, csak egy buli. És még sosem szívtunk be, mi baj lehet egy alkalomból? – tárta szét a karjait Michael.

- Legalább ne hazudj neki. – súgta oda Ash. Michael elhallgattató pillantást vetett a dobosra, majd visszafordult felém. Ekkorra azonban már mindegy volt. Elhúzódtam Luke-tól, és csípőre tett kezekkel álltam meg Michael előtt.