Anonym Feelings

6. Fejezet ~Vihar ~ (1/2)

* AUGUSZTUS 10*

Szobámban ülök egy nagyobb veszekedés után, ami köztem és Calum között zajlott le. Teljesen felhúzott avval, hogy már jó pár hete avval piszkál beszéljek Luke-kal az érzéseimről, mert tönkre fogok ebben menni. Véleménye szerint ez nem fellángolás, ha az lenne nem több hónapon keresztül tartana. Nem fogja fel, hogy nekem az a legfontosabb, hogy Luke barátságát megtartsam. Nem tudja megérteni, hogy ez nem olyan téma, ha nem értesz egyet kötsz egy kompromisszumot és megy tovább minden. Nem érti, mi zajlik bennem. Ez most nagyon padlóra küldött, mert Calum az egyetlen, aki tudja mire vagyok képes, ha elborul az agyam és nincs ki visszahúzzon időben, Ő a lelki „szemetesem", jól esik valakinek elmondani a dolgaimat, akinek már nem okozhatok meglepetést és nagyobb fájdalmat, mert Ő már látta a legrosszabbat.

- Jól vagy? Mi volt ez?- érzem meg Ash kezét a hátamon.

- Nem, és nem is voltam soha. Hosszú, egy nagy faszság az egész. Elegem van az életből!

Hát ezt se a bátyámnak kéne mondanom. Abba hagyja a hátam simogatását, elfekszik az ágyon, megfordít és úgy ölel magához közben a fejemet simogatja.

- Ne mondj ilyeneket! A legrosszabbat már átélted, nem lehet rosszabb annál semmi!- és még felét sem tudod mit műveltek velem.- Calum-mal ki fogtok békülni, bármin is vesztettek ennyire össze, meg fogjátok beszélni. Emlékszel, mikor összevesztetek Zöldikén? Azt is megoldottátok, pedig eléggé súlyos eset volt.

Zöldike, egy plüss teknős volt, amit még pólyás koromban kaptam. Ő volt a mindenem, nélküle nem aludtam, vittem magammal játszani, mindenhol ott volt velem. Calum egy alkalommal elvette tőlem. Csak meg akarta nézni, de én erőszakosan el akartam venni. Húzogattuk ide- oda, majd a varrás megadta magát és szétszakadt. Nagyon utáltam érte, két hétig nem barátkoztam vele, messzire elkerültem. De végül megbeszéltük, hogy csak megnézni akarta és mivel elszakította, hozott egy másikat.

- Szeretlek! Te vagy a világ legjobb bátyja, szerencsés vagyok!- mosolyodom el.

- Én is szeretlek! Jobb?

- Sokkal! Köszi!

Fogom magam és felpattanok, hogy Calum keresésére induljak, de előbb visszafordulók és egy hatalmas puszit nyomok a bátyám arcára. A fiút a nappaliban találom meg, valami tv-s szemétben van elmerülve.

- Cal, beszélhetnénk?- félénken szólalok meg, mert tudom, hogy nem kellet volna vele úgy beszélnem ahogyan, hiszen csak jót akar nekem.

- Mondjad!- kicsit durcás a hangja.

- Öhm, kevésbé nyílt helyen kéne.- nem akarom, hogy bárki is bármit meghalljon ebből, egyenlőre nincs közük hozzá.

- Gyere!- indul el a szobájába, ami lent van.

Leülünk az ágyra és békülős monológba kezdek. Átbeszéljük szépen higgadtan a dolgokat és bocsánatot kérünk mindketten, evvel meg is szűnik a durcás állapot. Beszélgetünk egy keveset, majd a többiek hangjára előmászunk. Fogalmam nincs hol voltak, de örülök neki, hogy lemaradtak a balhéról.

- Do, szépséges hercegnőm!- jön elém Mikey és öleli át a vállam, hangja pedig olyan mintha egy mézes bödönt nyelt volna le.

- Mi kéne Michael?- forgatom meg szememet, közben átölelem.

- KAJA!- valami állat módján közli.

- Így biztos, hogy nem fogsz kapni, kérd szépen!

- Kérlek szépen csinálj kaját.- rebegteti meg pilláit, ami igazán viccesen néz ki.

Nagysóhajtással karöltve a konyhába megyek és megnézem mit tudok csinálni. Úgy döntök tésztasalátát fognak kapni a srácaim, ne mindig csak pizzát egyenek. Aránylag gyorsan készen is van.

- Kész a kaja gyerekek!- ordítom el magam miközben az asztalra teszem a készételt.

Gyors kiteszem az evőeszközöket és a tányérokat. Úgy lepik el, mint parkban a galambok a kenyérfalatot.

- Fejlődsz Do.- jelenti ki Mikey teli szájjal, így nehezen érthető.

Vacsora után egymásra bámulunk és fogalmunk nincs, mit kezdjünk magunkkal, majd Ash kitalálja, hogy ő twisterezni akar. Mivel senkinek sincs jobb ötlete így ezt valósítjuk meg. Mondhatom milyen élvezet számomra csupa fiúkkal ilyent játszani, főleg mikor eléggé félreérthető helyzetben gabalyodunk össze. Jó ideig elvagyunk evvel, de mikor már annyira röhögünk a fáradságtól, hogy két lépést nem tudunk tenni, jobbnak látjuk abbahagyni a játékot és aludni menni.

Másnap reggel arra ébredek, hogy valaki az ágyamra- és félig rám- ugrik. Káromkodással és nyöszörgéssel reagálok az ébresztésemre. Nagy nehezen a szemeimet is kinyitom és körbenézek ki nem hagy békén. Természetesen Luke az.

- Minek kellet felkelletned?- ülök fel és szenvedően nézek rá.

- Mert sétálni viszel, viszlek, ahogyan tetszik. Csinálok reggelit addig öltözz fel viszonylag melegen.- kel fel és kihúzza a kékfüggönyömet.

- Te meg vagy húzatva, hogy ilyen időben akarsz sétálni?- nézek ki, ahonnét a borús ég mered vissza rám.

- Nem.

- Akkor add oda az Offsprings-es pulcsidat, addig biztos nem megyek veled sehová!- karba fonom mellkasom előtt kezeimet.

- Oké, megegyeztünk! Mit kérsz reggelire?

- Amit nem tudsz elrontani, na de tünés!- mosolygok rá kedvesen.

Felemelt kezekkel, nevetve távozik a szobámból. Én még visszadőlök párpercre, míg kitalálom mit vegyek fel. Feketecsőnadrág, egy egyszerű pink póló és a bakancsom nyer. Lassan felszenvedem magamra, majd megkeresem a fésűm és kifésülőm a hajamat. Leveszem a töltőről a telefonomat, zsebre rakom és a konyhába megyek, ahol már egy hadseregre elég pirítós sorakozik. Leülök a pulthoz és enni kezdek. Luke-ot sikeresen megijesztem, úgy látszik túl csendes vagyok. Megreggelizünk, felszalad a megígért pulcsiért. Felveszem és indulásra készen állok az ajtó előtt.

- Nem gondolod, hogy egy picit nagy rád?- mosolyog rám.

- Nyem!- szólalok fel tiltakozóan, pedig a kézfejem felét eltakarja és combközépig ér.

- Ahogy érzed hercegnő!- kacsint és kinyitja az ajtót.

Ahogy az utcára lépünk a szél összefúja a hajamat, mire idegesen fújtatok. A törzshelyünkre megyünk, ami egy kávézó. Elvitelre kér két kávét, fizet és megyünk tovább. Olyan jól melegíti a kezemet, így pár percig csak szorongatom.

- Amúgy elárulod hová megyünk, ilyen ítéletidőben?

Poharába bújva nemlegesen megingatja fejet, mire összeszűkült tekintettemmel fürkészem arcát, amit láthatóan élvez. Kiiszom mérgemben az utolsó csepp kávémat, a szemetet pedig egy közeli kukába dobom. Luke kölcsönlopott pulóverébe még jobban elrejtem testem a hideg elől. Hirtelen megfogja a csuklóm és lefordulunk. A hely kezd egyre ismerősebbé válni, végül rájövök hová is vezet. Gyerekes játékosság csillan fel a szememben és egy hatalmas boldog mosoly terül el az arcomon. Tekintetemet Hemmo-ra emelem. Büszkén és örömtelin néz vissza rám. Tudom, hogy ugyanazok az apró gondolatok suhannak át rajta, mint rajtam.

- Verseny a hintáig?

- Vonaltól háromra.- felállunk a járda vonalához és visszaszámol.

Egyszerre indulunk el, szégyenletes módon lehagy. Mentségemre szóljon, kétszer hosszabb virgácsai vannak és én abszolút nem vagyok edzésben. Lihegve kapaszkodom meg a szabadon maradt hintának a láncában. Lukey egy ötéves módjára nevet ki és kiöltött nyelvvel dicsekszik, hogy ő nyert. Megrázom a fejem mosolyogva. Nagyon szeretem a gyerekes oldalát.

- Tudod, van valami...- kezd bele, miközben éppen csak himbálózunk.

- Mi?- értetlenül ráncolom össze homlokom.

- Csak nagyon hiányzik az, amikor kisgyerekeként gondok nélkül itt voltunk. Csak játszottunk és elvoltunk egymás társaságában. Hiányzik, hogy már nem vagyunk annyit csak együtt, nem járunk ki ide ahová annyi emlék köt minket. Szeretném megint látni, ahogy hároméves módjára járod végig az összes játékot magad után húzva engem is. Erre a napra lehetnénk újra kisgyerekek?!