Anonym Feelings

14. Fejezet ~ Borulás~ (1/2)

Az egész város kezd tele lenni mindenféle ünnepi dekorációval és az ünnepekhez kapcsolódó dolgokkal, pedig még csak december első hetét tapossuk. A kisboltba - ahol dolgozom- is megérkeztek a karácsonyi csomagolású cukorkák, csoki télapók minden méretben és a legtöbb olyan árucikk, ami ebben az időszakban kelendőbb. Ezek kipakolásával bíbelődőm már egy órája zavartalanul, mert vevő az érkezésem óta nem járt itt.

Megmondom őszintén nagyon kedvelem ezt a helyet több okból kifolyólag is. Egyrészt eltereli a figyelmemet, másrészt pénzt keresek itt, amivel Ashton-t tudom kisegíteni, harmadrészt a tulajok is rettentően kedvesek és segítőkészek ezáltal olyan közösségbe kerültem, ami remek és megértő.

*

Telefonom hangos csörgésbe kezd, ahogyan hazafelé tartok.

- Szia! Merre vagy?

- Szia Cal! Útban hazafelé. Miért? Kellene valami?

- Nem semmi sem kell. Mikor érsz haza? Lenne egy meglepetésem hét körül, de még oda is kell érnünk.

- Oké és most mennyi az idő?

- Hat. Mit szólnál, ha találkoznánk a suli előtt fél hétkor?

- Rendben. Puszi.

- Szia.

Túl fáradt vagyok, hogy ellenkezzek vele és kérdőre vonjam, így csak megfordulók és az iskola irányában haladok tovább és reménykedem abban, hogy az anyám nem lebzsel a környékén. Azóta sem hagyott alább, szinte minden nap látom, hol szavakkal, hol pedig fizikailag bántalmaz, de nem tud érdekelni. Teljesen érzéketlenné, lelki halottá váltam, mióta nem beszélek Hemmings-el. Igen, ez eléggé szánalmasan és hülyén hangzik, de hát ha ez van, akkor ez van. Avval is tisztában vagyok, hogy ezért a helyzetért nem csak Ő a felelős, hanem én is. Nem szabadott volna úgy reagálnom, ahogyan és engednem kellett volna, hogy beszéljen velem, de akkor és ott mérhetetlenül kettétört a feltételezése, miszerint képes lennék megcsalni. Számomra ez egyenlő a bizalomhiánnyal. Igen, külső szemmel úgy tűnik én sem bízom meg benne, de ez nincs így. Egyszerűen csak képtelen vagyok bárki szemébe nézni és elmondani mindent. Rohadtul nem akarom, hogy valaki sajnáljon és féltsen mindentől, azt nem tudnám elviselni. Nem akarom, hogy az összetört bántalmazott lány legyek a szemükben, hanem aki valójában vagyok. A lüke, életvidám, kedves lányként akarok megmaradni nekik, mert az vagyok- már ha Hemmings is az életem része-.

- Szia Do! Mi a helyzet?- ölel meg Calum, amint oda érek elé.

- Szia! Fáradt vagyok, ezen kívül semmi különös. Na, mi a meglepetés?- érzelemmentesen szólalok meg.

Kíváncsi vagyok mit is szeretne, de valami meggátol az érzelemkinyilvánításban. Cal hatalmas mosollyal megingatja a fejét, hogy nem árulja el. Csendben tesszük meg az utat, egészen addig, amíg el nem takarja szemeimet és másik kezével át nem fogja derekamat. Tudom, hogy csak azért teszi ezt, hogy ne essek el, ismer annyira, hogy tudja nyomban a földre kerülnék, ahogyan megpróbálnék előre haladni.

- Mindjárt ott vagyunk!

Tényleg nem vezet sokáig, kinyílik egy ajtó, amint belépünk azonnal leesik hová is hozott.

- Komolyan egy tetováló szalonba hoztál?- a tű zizegése és a zene azonnal elárulta, anélkül, hogy bármit is láttam volna.

- Igen. Tudom, hogy ezer éve akarsz a csuklódra egy madártollat, és most hogy tudjuk mi is van ott, jó ötletnek gondoltam, ha végre megcsináltatód. Talán így ha oda téved a tekinteted nem az fog eszedbe jutni és végre nem kell állandóan bandanát rá kötni, hogy rejtegesd.