Anonym Feelings

6. Fejezet ~ Vihar~ (2/2)

Meglep hirtelen előbukkant érzelgős oldala. Gyorsan visszapörgettem mit mondott és válaszolok.

- Nekem is hiányzik Lucas, de ez rendben van. Szép lassan felnővünk, egyre több és több gondunk lesz, de mindegyiket meg fogjuk oldani. Hidd el, még mindig ugyan annyit vagyunk együtt.- ez az egy mondat hazugság.- Valóban jöhetnénk ide gyakrabban, szeretek itt lenni. Benne vagyok, viselkedjünk úgy, de akkor te löksz elsőnek a hintán!- gyorsan hangnemet váltok és elhelyezkedem a hintában.

Szőkeségem nevetve és fejingatva áll fel a hintából, mögém lép, de nem lök meg. Hátra hajtom a fejem és türelmetlenül nézek rá. Kezem alatt ő is rámarkol az egymásba kapcsolódó vaskarikákra hátrahúz és elenged. Ezután kezei már csak a hátamat érinti. Minél magasabbra kerülök, annál jobban érzem, hogy kezdek felszabadulni, a gondolataim és a bajaim is megszűnnek és csak az számít, hogy ott vagyunk mi ketten és nem kell semmivel és senkivel sem törődni. Örömteli sikítással engedem teljesen a felszínre, ezt a gondolkodás menetet. Ekkora már Luke is mélyen átszellemülve hajtja magát. Felém nyújtja kezét, tudom mit akar, de nem vagyok biztos abban, hogy még most is menne. Évek óta nem csináltuk. Biztatóan rám mosolyog és nekem éppen ennyi elég. Kezemet övébe helyezem és várom a visszaszámolást, elérjük a megfelelő magasságot és már hallom is: „Három... kettő... egy." Szinkronban engedjük el a hintát és rugaszkodunk el. Meglepően jól érünk a talajra... többnyire, lényeg hogy egyben vagyunk. Amint visszanyerem az egyensúlyom felhúzom és szaladni kezdek a mászóka felé. Felmászok a legtetejére.

- Bibi, magasabb vagyok nálad!- nyújtom rá a nyelvem.

- Valóban?- ül fel mellém.

- Most elrontottad!- durcásan összefonom magam előtt a kezemet.

Hirtelen ötlettől vezérelve megfordulok, átmászok az egyedül árválkodó fémrúdhoz ráülök. Veszek egy nagy levegőt és hátradőlök. Érzem, hogy a fejembe áramlik a vér, és ez határozottan jól esik most. Észreveszem, hogy Luke a telefonja mögé van bújva, tudom mint csinál és kivételesen nem zavar. Nem bírom tovább tartani magam, így teljesen átfordulok, a lendülettől pedig seggre ülök. Nagyon kiröhögöm magam, amihez ő is csatlakozik. Felkelek és visszamászok mellé. Mozdulatlanul ülünk. Igazából, bennem már csak halványan él, hogyan is viselkedtem kisgyermekként, de muszáj megpróbálnom valami hasonlóképpen viselkedni. Ez Lucas napja és neki most arra van szüksége, hogy kicsit újra gyerekek legyünk akkor minden erőmmel azon leszek, hogy ne okozzak neki csalódást. Hirtelen a combomra csap és felkiált.

- Te vagy a fogó!- és már ugrik is le a mászókáról.

Gyors kapcsolok és utána eredek, cicázunk a csúszda körül végül kiszalad jobbra én meg a lehető leggyorsabban utána. Elkapom, bár tudom direkt hagyta, hogy megfogjam. Gyors irányt változtatok és elkezdek előle futni, egyenesen fel a csúszdára.

- Ház!- kiáltok fel.

- Hé! Ez... ez nem ér!

- Háznak mindig kell lennie!- érvelek a legbugyutább módón.

- Oké, de öt után ki kell jönnöd! Egy... kettő...- gyorsan lecsúszom és szaladok tovább.

Nem jutok messzire, megvagyok. Felemelem a kezem jelezve, hogy kész, vége, nem bírom tovább. Ott ahol vagyok levágódom és a légzésemet próbálom visszaállítani a rendes állapotába. Luke leül mellém.

- Már nem vagyunk gyerekek.- sóhajt fel és tekintetét magom érzem.

Hirtelen nem tudom, hogy evvel a „játékunk" végét akarja kifejezni, vagy tényleg komolyan gondolja.