Anonym Feelings

14. Fejezet ~Borulás~ (2/2)

Hazaérve azonnal a szobámba megyek és hozzálátok a házi feladatok elkészítéséhez. Utálom az egészet és már alig várom, hogy túl legyek mindezen... Egy kopogás zavar meg, majd egy „Szabad" után be is jön.

- Szia hercegnő! Meghoztam a vacsorádat. Hogy haladsz, tudok valamiben segíteni?

- Szia! Köszönöm! Ha meg tudsz helyettem tanulni három oldalt és megtudod nekem oldani ezt a matek feladatot, akkor igen, de ha nem akkor attól tartok, hogy nem.

- Hm, mutasd a feladatot.- Mikey kezébe nyomom a füzetem és a könyvem, közben neki látok a meleg szendvicsemnek.

Mindig ezt csinálják, mármint Mikey és Calum. Mióta nem beszélek Hemming-sel nem is vagyok hajlandó a fiúkkal közösen kajálni, csak hétvégén. Igazat megvallva hálás vagyok a két srácnak, mert tuti nélkülük kihagynám a vacsorát. Minden délután későn esek haza, aztán pedig a szobámba vonulok egy keveset tanulni, így időm sincs enni és nem is jutna eszembe, hogy kellene ennem. Jogos a kérdés, miért nem Ash foglalkozik velem. Senki se ítélje el Őt ez miatt, hiszen pont miattam nincs mellettem. Majdhogynem halálra dolgozza magát, hogy eltartson. Most tudatosult bennem, hogy mennyi költséget is jelentek. A tandíj, az egyéb iskolai költségek, tisztálkodási szerek, élelmiszer, ha szükséges akkor új cipő, kabát, ruha, így összeadva nem egy- két ausztrál dollárba kerül az eltartásom és ebben az Ő szükséges dolgai benne sincsenek. Ezért is döntöttem el, hogy nem fogok tovább tanulni és inkább dolgozni megyek majd, hogy valamilyen szinten tudjak magamról gondoskodni, Ashton-nak pedig ne kelljen másod vagy esetleg harmad állást vállalni és tudjon pihenni.

Mikey sikeresen rájön a matek faladatom megoldására és azonnal magyarázni kezdi, hogyan kell megcsinálni. Természetesen erről is Hemmings jut eszembe, miért is ne Ő járna a fejemben...

*

- Szia Do. Mi a helyzet?- Aaron rohan mellém és a megszokott kedvességgel csilingel a hangja.

- Hello, semmi! Ott?

- Ezért utálni fogsz, de a segítséged kéne. Nincs beolvasó a suli rádióban, szóval betudnál ugrani légyszi?

- Ezt te sem gondolhatod komolyan!- nevetek fel cinikusan.- Pont én, aki soha életében nem csinált ilyent. Aaron menny pár kört, biztosra veszem, találsz rá jelentkezőt, aki szívesen megteszi.

- De én azt akarom, hogy te gyere. Légy szíves!- kiskutya szemeket mereszt rám.

- Aaron fejezd be! Szépen megmondtam, hogy nem. Fogd fel és hagyj ezzel békén!- ingerülten nézek vissza rá.

- Doreen, gyere be kérlek!

- Mit nem értesz azon, hogy nem? Hallgass rám és most, menny el és mára hagyj békén. Holnap beszélünk!- kicsit lökök rajta és a terembe megyek.

Nem a legkedvezőbben indult a napom. Anyám a tegnapi lehordás adagja és a térde ma megtalált. Szegény Aaron nem tehet semmiről, de tele vagyok feszültséggel és sajnos rajta csattant az ostor.

Alig hogy leültem Hemmings is megérkezik. Tekintetét magamon érzem és nem nyugtat meg kicsit sem, inkább közelebb kerülök a robbanási pontomhoz. Mély lélegzetekkel próbálok lenyugodni. Végig simít a lefóliázott tetkómon, majd rákulcsol a kezemre. Az agyam teljesen máshol jár, így nem teszek ellene semmit sem.

A nap további részében Hemmings nem ért hozzám és nem is szólal meg. Nem is gond, mert tuti, olyanokat vágnék hozzá amit nem kéne. Reggel óta nem nyugodtam meg csak egyre jobban idegessé váltam, ahogyan közelebb kerültem az épület elhagyásának idejéhez, mert tudom anyám oda kint vár rám, hogy ismételten porig alázzon.