Anonym Feelings

9. Fejezet ~Átlagos hét~ (2/2)

*

- Figyelj, van egy remek ötletem!- izgatottan szólal fel Luke a sportudvaron péntek reggel.

Lyukas óránk van.

- Na, mond hallgatlak.- fordulok teljesen felé.

- Mennyünk le a partra suli után.

- Nem akarok ünneprontó lenni, de tanulni ki fog már nem azért? És Liz?

- Neked nem lehet kedvezni? Majd megcsináljuk és kivételesen nem törődünk anyuval.

- Hideg a víz.- mosolyom gonoszkodó formát ölt.

- Lehetetlen vagy.- forgatja meg szemeit.- Amúgy meg mondtam, hogy mennyünk be?

- Nyugi az első perctől kezdve tetszett az ötlet, csak szeretlek szívatni.- röhögöm ki.

- De kedves tudsz lenni néha, de majd visszakapod.

- De így jövök be neked!- kacsintok rá.

- Így!- ölel meg.

Ezek után, nem győzőm kivárni, hogy vége legyen az iskolában töltött napnak.

*

- Úgysem tudsz elkapni!- dobom le a táskámat a parton és futásnak eredek.

Persze ez a hipotézisem csúfosan megbukik rövid időn belül.

- Ez nem ér, te sportoló vagy!- biggyesztem le alsó ajkamat.

- Te akartál menekülni előlem. Látod, nem tudsz megszabadulni tőlem!- csókol meg.

Ajkaimban és az egész testemben megjelenik az a jól eső bizsergés, ami már nagyon hiányzott a mai napon.

- Ki mondta, hogy szeretnék?

Büszke mosollyal rákulcsol ujjaimra és oda-vissza sétálgatunk a homokban, csendben. Nem a kínos némaság telepedig ránk, hanem a kellemes, jóleső fajta. Amikor megunjuk a cselekvést leülünk egy kisebb sziklára.

- Miért van állandóan a csuklódon egy bandana?- szólal meg hirtelen.

- Semmi jelentősége nincs, egyszerűen csak tetszik.- hazudok neki.

A seb nem tűnt el nyomtanul, egy borzalmas fehér heg maradt utána, ami még mai napig emlékeztet minden egyes részletre a múltamból és arra is, hogy bármikor megölhetem magam akaratlanul. Nincs halálvágyam, élni szeretnék! Végig akarom nézni, hogy Ash, Mikey, Cal és Luke megnősülnek, csodás gyerekeiket nevelik és megöregednek. Megakarom élni, milyen menyasszonynak lenni, milyen érzés mikor megtudod gyarapodik a családod, a nehézségeket amit az élet nyújt, mert ebből tudod hogy nem egy mesevilágban élsz aminek a szótárában nem szerepel a szomorúság, csalódás, veszekedések, megoldásra váró súlyos problémák és az ismeretlenbe való haladás.

- Min gondolkoztál így el?- méregeti az arcomat.

- Csak elképzeltem Michael-t, mint apát.

- Te komolyan eltudod képzelni, hogy a mi Mike- unk kezében fog egy gyereket és annak nincs semmi baj?- szemei elkerekednek.

- Nem annyira lehetetlen a dolog.- mosolygok rá és félig meddig mellkasának dőlök.

Jó sokáig kint maradunk, beszélgetünk minden féléről, kiélvezzük, hogy lebukás nélkül kifejezhetjük szerelmünket egymás felé. Sajnos az idő elérkezett arra pontra, hogy haza kell mennünk. Otthon Calum fogad minket igazán lelkes állapotban. Próbáljuk kiszedni belőle, hogy ennek mi az oka, de addig nem hajlandó elmondani, amíg mindenki itthon nincs. Ashton-ra várunk, akinek elvileg bő félóra múlva haza kellene érnie. Óraműpontossággal és nagyon fáradtan érkezik meg. Calum leültet minket és hadarni kezdi az előzményeket, majd kinyögi, hogy a szülei kölcsön adják a hétvégére az erdei faházukat, amit nem régen szereztek. Persze ez a hír minket is nagyon feldob, hiszen régen voltunk már mindannyian együtt valahol és az igazat megvallva nekem hiányzik is.

----------------------------------------------------------------

Sajnálom, hogy ilyen rövid lett :/
Kellemes szünetet mindenkinek! :D <3
Puszi: DoDurville