Anonym Feelings

7. Fejezet ~ Kezdődik...~ (3/3)

* SZEPTEMBER 2. *

- Do nem láttad a nyakkendőmet?- jön be Luke a szobámba.

- Bocs, de nem! De nézd meg a szekrényed jobb alsópocán és legalul. És te nem láttad a szoknyám véletlenül?- hülye egyenruhák, már rajtam van a blúz, az a hányadék, de az a rusnyaság szoknya nincs sehol.

- Rajtam van nem látod?! Nézz körül a szekrényed alján vagy nem tudom!

Nincs meg az a baszott szoknya! Év első napján igazgatói, oh yeah. Öt percünk van elindulni, vagy elkésünk. Erre ez hülye nem úgy jön elő, hogy a fején van a szoknyám?

- Luke, add azt ide azonnal! Hol találtad?

- Esetleg valami, köszi féleség?- dobja oda nekem a ruha darabot.- Szekrényemben volt, nem tudom hogy került oda.

Gyors magamra erőszakolom és indulunk is. Útközben folyamatosan bíztatom, hogy ma keresse meg azt a lányt és beszéljen vele.

Ma csak négy osztályfőnökit kell kibírnunk visszaszokás gyanánt. A tanár úr, éppen azt ecseteli, hogy mennyire belekell húznunk és hogy az összes tanár szívatni fogunk minket idén- persze nem így fejezi ki magát-. Luke egy papírt csúsztat elém:

„Ha az agyszívásnak vége, átmegyünk a szokott kávézónkba? "

„Igen, persze! "

Végre kicsengetnek, de még így is maradt hátra egy.

- Luke, gyerünk keresd meg azt a lányt! Addig én elmegyek mosdóba.- húzom fel a padból, majd magam után.

Természetesen kilométeres sor áll és mindenki arról dumál a barátnőjével milyen volt a nyár. Mire végzek megszólal a csengő, ajtóban pedig a szőkeség vár.

- Na?- nézek rá kérdően.

- Eljön velem!- mondja hatalmas mosollyal és átölel.

Majd megszakad a szívem, hogy nem én vagyok az aki ilyenné teszi, de jó látni, hogy ennyire boldog. A sírás kerülget, elkezd remegni a lábam. Basszus végezzünk már! Muszáj ledőlnöm a padra, soha sem szoktam. Nem bírom, felemészt a gondolat, hogy más lányt fog magához ölelni, másnak fogja azt mondani, hogy szeretlek, másnak bókok, mással érezteti, hogy ő különleges. És velem mi lesz? Feledésbe merülők szépen lassan, nem lesz rám szüksége, míg nekem pont rá lenne. Miért jár ilyen faszságokon az eszem? Luke nem hagyna el, mint barátot. Meg fogok bolondulni, részben igaza volt Calum-nak!

- Hé, jól vagy?- súgja oda.

Biztatásként felemelem erőtlen kezeimet és a hüvelykujjamat mutatom.

- Tanár úr! Elnézést, hogy félbeszakítom, de kimehetnénk Doreen nincs jól!

- Persze menjenek, két perc és én is befejezem! Az asztalról vegyen el két órarendet.

- Köszönjük!

Székem támlájáról elveszi a táskám, saját is felveszi. Felsegít és elindulunk kifelé, elveszi az órarendeket közben. Egyenesen kivezet a focipálya mellé. Ledobja a táskákat az asztalra engem pedig a padra ültet. Megint kezdek kikapcsolni.

- Ezt idd meg!- tart elém azt hiszem egy ásványvizes üveget, de semmi reakcióm nincs rá.

Ki kell kapcsolnom, mert ha nem nagy baj lesz!

- Hé, Do!- guggol le elém, kezeit a sajátomon érzem.- Do mi a baj? Kérlek válaszolj!

Továbbra sem reagálok semmit, ha akarnék se tudnék.

- Az isten szerelmére ne csináld ezt velem! Mondj bármit!

Semmi, zuhanok szép lassan a sötétbe. És elértem az aljára. Olyan mintha bele estem volna egy mély kútba, fáj, mindenem fáj. Az érzelmi fájdalmaim átalakulnak fizikaivá.

- Hello! Nagy gáz van! Do jéghideg, nem hajlandó válaszolni nem csinál semmit csak levegőt vesz, szarul néz ki! Calum mond, hogy tudod mi van vele. Mostanság veled beszél állandóan. Segíts!- hangja ideges és kétségbeeset.

- Oh, hogy baszná meg!- egy erős és hangos káromkodás hangzik el a telefon másik végéből többet nem hallok belőle...

Érzem, hogy elengedi a kezem. A hő, amit sugároz eltűnik előlem és mellém kerül. Az ölébe varázsol valahogy és szorosan ölel magához. Még mindig ugyan abban az állapotban vagyok. Ki kell jutnom innét! Erőt veszek magamon, átkarolom és jobban hozzá bújok. Halk összefolyt motyogást hallok. Vissza kell jönnöm! Nyakamnál érzem a fejét.

- Do, kérlek! Ne csináld! Do...- meg van rémülve, miattam, megint elintéztem.

- Sajnálom!- lehelem a szavakat, mert nincs bennem elég erő.

Közelebb von mellkasához, és egyik kezével a hátamat simogatja.

- Nem kell! Nyugodj meg szépen, aztán haza megyünk!

- Ne, nem akarok haza menni! Szükségem van egy kis távollétre. Ugye nem hagysz egyedül?- esek kétségbe.

- Hülye lennék! Hová szeretnél menni?

- Kávé, part? Igazából mindegy.

Egy kicsit még visszabújok hozzá. Hihetetlen mennyire meg tud nyugtatni, nem akarom elveszíteni Őt soha! Olyan bő tízperc után felállok, felveszem a táskám, Luke-ot felhúzom a padról majd indulunk is. A kis kávézónkba megyünk, elvitelre kérünk két kávét és levonulunk a partra.